Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Társművészetek
Valamikor a leg óbb romániai sgínhágak kögé sorolták... Valóban, az alapítása idején magas presztízsű műhely volt országosan is. Ha a megítélése nem is volt a nagy centrumokéval teljesen egyenértékű, mégis a legizgalmasabb színházak egyikének tűnt a palettán. Ha nagyon általánosan akarok válaszolni, akkor azt tudom mondani, hogy a szatmári színház megítélése a története során mindig is ingadozó volt, de összességében azért a középmezőnyben maradt. Ugyanakkor többször is sikerült elérnie rövidebb-hosszabb időre azt, hogy aktuálisan a legizgalmasabb, legérdekesebb, legígéretesebb műhelyek közé tartozzon, vagy épp a legfiatalosabb, leglendületesebb műhely legyen. És ez óriási eredmény, mert ki tudott tűnni, vonzóvá tudott válni. Más korszakaiban pedig elszürkült, háttérbe szorult. Érdekes módon azért mindmáig megőrizte a megújulás képességét, időről időre nagyot tudott ugrani, aminek okait én a társulat moráljában látom. A történetét szemlélve azt látom, hogy legfennebb tíz-húsz évenként egyszer, de gyakorta ennél sűrűbben is, felszikrázik, kiemelkedik a masszából, aztán sajnos időről időre visszaesik a társulat. Hogy miért, abban sok tényező közrejátszik, de szinte mindig találunk külső okokat is, legyen az Ceauşescu politikai irányváltása, a rendszerváltás, gazdasági hanyadás, vagy a helyű politika belekontárkodása a színház ügyeibe. Ha számba veszem a hanyadó korszakokat — és itt nem az átmeneti kilengésekre, egy-két évados ingadozásokra gondolok, hanem világosan kirajzolódó tendenciákra — rá tudok mutatni arra a nagyon konkrét külső tényezőre, ami elindítja, vagy végzetesen felfokozza a zuhanórepülést. Ez persze nem kisebbíti a színház felelősségét saját romlásaiban, sőt, jól mutatja, ha nem elég erős egy társulat „immunrendszere”. Ugyanakkor azt is jól példázza, milyen mérhetetlenül érzékeny, igényes, de instabil és illékony képződménye is a színház, ha nincs körülötte egy virtuális védőháló. Például? Például egy szakminisztérium védő szárnyai, viszonylagos anyagi biztonság és az aktuálpolitikának való kitettségtől való viszonylagos védettség. Nem véletlenül hívták Szatmári Állami Magyar Színháznak ezt a társulatot és intézményt mindaddig, amíg határozott felszállóágban volt. És akárhány kivétel, felszikrázás, rövidebb-hosszabb felívelés történt is azóta, hogy az Északi Színház magyar tagozatának, újabban Harag György Társulatnak neveztetik, valójában, ha összességében nézzük, a két nagy korszak össze sem hasonlítható. Attekintenéd-e, akár teatrológusként is, egeket a nagyobb korszakokat legalább vázlatosan? Egy kiváló színháztörténész, Kötő József, megboldogult egykori tanárom ezt a munkát már elvégezte, legalábbis a rendszerváltozás előtti korszakot tekintve, tanulmánya megjelent a Csirák Csaba kutatásait összegző és a szerzővel általam közösen szerkesztett, kétkötetes társulattörténetünkben, a 60 év krónikájában is. Nem ismerek ennél pontosabb és éleslátóbb áttekintést a korszakról. O a társulat rendszerváltás előtti történetét az alapítástól kezdődő látványos felívelési időszak után egy néha stagnáló időszakokkal megszakított, de alapvetően mégiscsak folyamatos hanyatlásként értékeli, még ha ezt így nem is mondja ki egyértelműen. És mondanom sem kell, megítélésem szerint sajnos teljesen igaza van. Persze még az egyes korszakokon belül is vannak ingadozások. A színházat egy bizonytalan röptű, törékeny pillangóhoz tudnám hasonlítani, melynek röptét a legkisebb szellő is „megzavarja”, ettől válik cikk-cakkossá, rebegővé, de ez csak fokozza a szépségét. A színház pontosan ilyen érzékeny valami. Ha csak egyetlenegy színész átszerződik, vagy ha csak épp 75
