Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
jegyzés” eredményeként, „a nép ajkán élő mesékként” jött létre, azonban az egyes mesék végleges formájukat Haltrich átfogalmazásában nyerték el. Ez nem jelenti azt, hogy önkényesen járt volna el az összegyűlt anyaggal. Ha összevetjük a nemzetközi katalógussal, kiderül, hogy meséi megfelelnek a nemzetközi típusoknak. Ráérzett arra, amit a modern mesekutatásban „célformának” neveznek: egy mesetípus lehetséges ideális megfogalmazásának. Akad kivétel is, például a 48. számú mese {Armutgilt nichts, Reichtum ist Verstand) esetében a mesei keret túlméretezése a tartalom rovására történik. Ha létezik fenntartás a mesegyűjteménnyel szemben, az inkább a nyelvi megformálás tökéletességére vonatkozhat. Munkamódszeréről saját maga nyilatkozik a már említett első kiadás előszavában: „Ami a bemutatást illeti, úgy a Grimm-féle feljegyzés utolérheteden példáját követtem, általában igyekeztem a legjobb mesélők egyszerű hangjához igazodni, inkább a tárgyi hűséget és igazságot és nem a kifejezésbelit követtem. Hogy mennyire színtelen és pallérozott a legjobb írásos feljegyzés is egy jó mesélő élő közléséhez képest, elégszer megtapasztaltam. Először is az élő népnyelv kifejezéseit és fordulatait nem lehet pontosan visszaadni irodalmi nyelven, továbbá nem érzékelhető a mesélő hangszínváltása és arcjátéka, teljes jelenléte, öröme vagy szorongása stb., mindaz, ami lényeges hatással van a hallgatóságra. Aki viszont saját tapasztalatából ismeri ezeket, annak a hallott, írott feljegyzés, ha egyszerű formában is, természethűen jelenik meg, magát az életet jelenti. A mesélés elvárható egyöntetűségét, amelyet az egyes mesék eltérő tartalma és hangneme ellenére is lehetségesnek tartok, belátom, nem értem el teljesen. Sok helyen találni még erős apadást a mesélő szavaiban, és hellyel-közzel egy beteges-szentimentális vonulat is megmaradt benne. Ezzel szemben mennyire másként érzékelhető az egészséges és friss élet tiszta fuvallata a Grimm-mesékben!” Az alaposabb vizsgálat valóban lényeges különbségeket tárhat fel Haltrich bemutatása és az élő népi elbeszélésstílus között, eltekintve attól, hogy egyeben írott feljegyzés sem érheti utol a szóbeli mintát. A népi elbeszélésben például rövidebbek a mondatok, gyakoribbak az ismétlések és többszörösen hasonló csengésűek, olykor pedig befejezetlenek. Haltrich a mesei közléseket az írott német nyelv normáihoz igazította, ahogy az szokásos és az olvasásra szánt könyvek esetében elvárható volt. Választékos és változatos kifejezésmódot használt, hosszabb mondatokat szerkesztett, nyelvtanilag logikus nyelvi szerkezeteket dolgozott ki. Azonban a szóbeli elbeszélés néhány sajátossága is belekerült az írott könyvváltozatba. Jóllehet a legtöbb mese az autendkus „egyszer volt, hol nem volt..(„Es war einmal... ”) formulával kezdődik, a sajátos záróformulákat már csak az 1. és 56. számú mesékben leljük fel (,,Auch du hattest sie wahrlich gerne bekommen,! Allein dich hatte sie nicht genommen!”). A többinél az egyszeri előadás sajátossága érvényesül, ezzel a mesehallgatót az eltávolodott, a művészi mesevilágban való tartózkodás egy (legtöbbször) vicces szófordulattal ismét a hétköznapi valóságba vezeti vissza. Nem feltétlenül zavaró, ha valamely mesélő összes meséjében csak egyeben formulát használ, meseolvasáskor viszont éppen az ismétlés vezet egykönnyen az unalomhoz. A meséket a köznyelvtől jócskán eltérő beszélt nyelvjárásban fogalmazzák meg, gyűjtőjükre és kiadójukra vár az a nehéz feladat, hogy lehetőleg gördülékeny, írott nyelvváltozatot használjon, és ne térjen el túlságosan a nyelvjárástól sem. Haltrich többször is átnézte és átjavította a kéziratot, de Wilhelm Grimmel ellentétben, aki a Gyermek- és családi 68
