Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Szépirodalom

egyáltalán a szüleid, vagy csak felnőtt korodban tanultál meg értelmesen artikulálni?

Te két lábon járó szalámitekercs, te — ordított Ukh, akinek valóban szegényes volt a gyerekkora, és ezeken a traumákon még nem tette túl magát, ezért most már elvi kérdéssé vált, hogy bebizonyítsa, hogy igenis hatalmas, okos, és nyelvében cizellált. Pedig nem. Na jó, azért hozzátanult.

Porrá zúzlak, tejben feloldalak és a garatomon lenyeldekellek, érted? És kakaó előtt, kakaó után kaki ki.

Hát ez most hogy jön ide?

Hát úgy, hogy nyomod nem marad az utókorra, hűlt helyed sem lesz, megszűnsz létezni, nem is voltál, senki sem fog emlékezni rád, sírod sem lesz, még alulról sem fogod szagolni az ibolyát. Világos, te nyaffanc?!

De ahhoz előtte meg kellene egyél, ám úgy látom, hogy ezzel még fogalmazási nehézségeid vannak.

Hogy nekeeem?! Na ide figyelj, te tőkédén hólyag, kezdte Uk, aki már presztízskérdést csinált az ügyből. Az egy dolog, hogy egy darabban bekaplak, beteszlek szépen a beleimbe, betömködöm veled a gyomormat, de még meg is abállak előtte, pácintosra veszem a figurát, de még az is meglehet, hogy megaszallak, és csak lassan szopogatlak el, darabonként, szépen, komótosan.

Ez minden? Igazán megerőltethetnéd magad!

Sok-Uk-at már a guta kerülgette, egyre vörösebb és ingerültebb lett, kezdett kijönni a sodrából, és már a nevét is elfelejtette, és azt is, hogy mire figyelmeztette a boszorkány.

Na ehhez mit szólsz?! Széttöcsköllek, megnyammoglak. Sőt: be-pa-sszí-roz-lak ide a nagy pofámba, ni!

Na, ez már kezd nagyon unalmassá válni — és Bálint nagyot ásított. — Alszom egyet, hosszú volt az utam, szólj majd, ha eszedbe jut valami újszerű is —, és ezzel hátat is fordított a tónon őrjöngő Ukhnak, ami tudjuk, hogy nem is trón, csak egy nagyobb és díszesebb szecessziós szék.

Bé-fal-lak, te betevő! — üvöltött utána Ukh, de abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, meg is bánta, mert rájött, hogy megvezették, hisz kimondta a titkos szót, de már késő volt, azonnal elszállt a varázsereje és összetörtén rogyott le a padlóra. És csak vonaglott és nyüszített kínjában.

És abban a pillanatban életre kelt mindenki, akit Ukh eddig megevett, nagy boldogan fogták közre Bálintot, és diadalmenetben, nagy csinnadrattával a vállukon hazavitték Bélborba, ahol tiszteletbeli polgárrá választották egyhangúan, meg két tartózkodással, de kicsire nem adunk.

Milyen megható történet! — törölte a könnyeit Béla király —, nem is tudtam, hogy milyen nagy veszélyben volt a népem, és bizony, nem védtem meg. Hadd látom hát ezt a hős Bálintot, vezessétek elém, hadd adjam neki a lányomat feleségül és a fele királyságot, halálom után az meg egészet satöbbi.

Khm — köhintett a strázsamester —, most nem zavarnám őt az Ön helyében — falatozik éppen. És az egyetlen lányát már két éve hozzáadta Hercig Lajoshoz, most is boldogan élnek, és még meg nem haltak.

Ja, vagy úgy, akkor majd máskor. Addig hozzatok nekem libatepertőt és hagymás-zsí-29