Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)

Események, évfordulók

vészeti főiskola végzettje, Keresztessy Sámuel ismerte fel, segítette, bátorította. A későbbi művészi pálya irányultságára az is ösztönzően hatott, hogy bár ő főleg olajfestményeket alkotott, az akvarellművészet sem volt tőle idegen. Maga is művészember lévén, arra bátorította, hogy a kellő alapismeretet nyújtó kolozsvári Művészeti Gimnáziumba iratkozzon be. Onnan egyenes út vezetett az akkor még önálló magyar felsőfokú oktatási intézményként működő Kolozsvári Művészed Intézetbe.

Művészi képessége kibontakoztatásában kiváló erdélyi művész- és tanáregyéniségek segítették: Kádár Tibor, Abrudán Péter, Nagy Imre, Mohy Sándor. Ami addig belső indíttatás, spontán megnyilatkozási mód volt, a főiskolán vált tudatossá, lett az önkifejezés meghatározó elemévé. „Az akvarellt tanárom, Nagy Imre kedveltette meg velem. Az akvarellfestés olyan műfaj, amely a legtökéletesebb látványt, az első impressziót rögzíti. De egy tájkép sok mindenről tanúskodik. Spekulációt nem tűr meg...” Benne és általa találkozott művészetében a szülőföld tájélménye, az otthonról hozott érzelemvilág a tudatos témaválasztással, az elhivatottsággal, a szolgálattal. És az erdélyi hagyománnyal. Hisz oly pályán indult el, amelyen jeles elődök művészete szerzett és jelentett rangot az akvarell—művészetnek: Mattis Teutsch János, Nagy Imre, Bene József, Bordi András, Mottl Román, Karácsony János. De említenünk kell Szatmárnémetiből Olajos Béla, a Nagykárolyban élt és alkotott Újházy Sándor és Bogáti Sándor nevét is, továbbá olyan erdélyi kortársakét, mint Gaál András, Balázs Péter, Botár Edit. Joggal nevezi Banner Zoltán műtörténész Erdélyt a vízfestés jeles tartományának: „.. .az elmúlt másfél század szinte minden klasszikusa legalábbis az olajfestéssel egyenértékűen élt a vízfestés lehetőségével — írja az Erdélyi magyar művészet a XX. s^á^adban című monográfiájában. — Vízfestő nagyhatalom vagyunk, mert a légköri viszonyok természete, a táj domborzata és élő világa, a települések fekvése és házfestő szokásai, az itt élő népek és népviseletük színessége s az erdélyi emberi magatartás elevensége a vízben oldott festékfoltok vibrációjában tükröződik a leghitelesebben. A tajtékzó vagy mozduladan vízfelületek maguk is »festenek«: mintha a festők és grafikusok ezt a tükörképet vágynák, ennek a tökéletességét ostromolnák egy évszázada, lankadatlanul.”

Ennek a törekvésnek lett áldott kezű híve és szolgálója Petkes József. Benne a tájélmény a szépség szinonimájává vált. „.. .A szépet szeretném mindig visszaadni. A szépségnek hozzá kell tartoznia mindennapi éltünkhöz.” A hetvenes évek elején megfogalmazott szándékához mindvégig hű maradt.

1954 — a pályakezdés időpontja. A nagy ambícióktól fűtött, festészet—pedagógia szakon diplomázott ifjú művészt az akkori szabályok szerint kinevezéssel küldik Suceavára, a következő tanévben Iaşi—ba, az 1956—58-as tanévben Câmpulung Moldovenesc-re művészeti oktatónak, rajztanárnak. A Moldovában töltött esztendők sem jelentettek üresjáratot. Hisz a rajztanárok kollektív kiállítása mellett jelen volt a tartományi képzőművészeti tárlatokon is. Sőt, ami ennél is fontosabb: itt jelentkezett első egyéni kiállítással: 1956-ban, majd 1957-ben. Számon tartják, tanárként és művészként egyaránt megbecsülik.

Édesapja halála, a Bartha Piroskával kötött házassága hazaszólítja Tasnádra. A négyéves kitérő után, 1958-ban, a legalkalmasabb pillanatban, hisz ekkor alakult meg s indult a helybeli líceum magyar osztálya. Egy év múlva egyéni tárlaton mutatkozik be szülővárosa közönségének. Attól kezdve Petkes József Máramaros tartomány, majd Szatmár megye

125