Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
Európa legnagyobb részén csak a „kereszténység ellenségeként” emlegettek, Rákóczi politikai indíttatású visszaemlékezéseiben vállalhatadan volt. A felkelés kezdeti forgatókönyve szerint azonban Erdély elfoglalása az ő feladata lett volna. Nem véletlenül esett rá a választás, hiszen Thököly a török támogatottjaként választott erdélyi fejedelem (1690. szeptember 15.) politikai híveire, egykori katonáira Erdélyben és Magyarországon egyaránt szüksége volt Rákóczi királyellenes mozgalmának. A felkelés gyors sikerei következtében Rákóczi — aki neveltetésénél fogva elhivatottságot érzett Erdély fejedelmi trónjának megszerzésére - úgy vélte, élnie kell a lehetőséggel. Ekkor már látta, hogy Thököly nemcsak a nemzetközi porondon jelent tehertételt, hanem mindkét „országban” politikai konkurenciát jelent számára. Másrészt a fejedelmi cím elnyerése és az országrész birtoklása a hazai legitimáció mellett a nemzetközi elismerést is felcsillantotta. A fejedelem az uralkodó elleni fegyverfogás indítékairól és jogosságáról 1704 elején a „Recrudescunt diutina inclytae gentis Hungáriáé vulnera..(„Meg-újjúlnak ditsősséges magyar nemzetnek régi sebei...”) kezdetű kiáltványban tájékoztatta a külföldi hatalmakat. Ebben felsorolták az „Austriai Eláz” által a nemzet ellen elkövetett sérelmeket, hangsúlyozták, hogy az uralkodó megsértette a rendi alkotmányt és felrúgta a Bocskai-felkelés nyomán létrejött kiegyezést. így az Aranybulla ellenállási záradéka alapján felkelésük jogszerű. Követendő példaként az erdélyi fejedelmek (Báthori, Bocskai, Bethlen, Rákóczi) mellett Thököly Imre királyellenes harcaira tekintettek/ Rákóczi és kormányzóköre feltételezhetően az 1704 elején kiadott politikai manifesztumban megfogalmazottak alapján a Bocskai István, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György királyellenes felkeléseinél alkalmazott forgatókönyvet igyekeztek követni. Fegyveres felkeléssel nyomást gyakorolni az uralkodóra, majd kompromisszumos megegyezéssel lezárni a konfliktust. Politikai gyakorlatukban a Bocskai István politikai végrendeletéből eredeztethető politikai konstrukció érhető tetten, amely még elevenen élt a magyarországi és erdélyi politikai elit egy jelentős részének gondolatvilágában. Barcsai Mihály fejedelmi tanácsos például még 1710 augusztusában is azt írta Rákóczinak: „ Tudva lehet a^ magyar Nemzetnek nyavajaja ha mikor prakti^altatot a^Austrija Habtól; Orvasoltatott a^ Erdélyi Fejedelmek által, .. .a^ért úgy hogy ayt kívánnák Felséged a% Nemes Magyar Ha%a dolgát mi érettünk hadgya, ollyat kívánnánk; hanem munkában venni ay Erdélyi dolgokat Felséged Fejedelmi székeit erősitteni, honnan is segethetne a.£ magyar dolga kot... ” II. Rákóczi Ferenc Bocskai politikai végrendeletét követve a Magyar Királyságon belül két „országrészben”, Erdély és Magyarország konföderációjában gondolkodott. A kuruc párti erdélyi rendek képviselői a huszti országgyűlésen (1706. március 8.) kimondták a fejedelemség elszakadását az „Austriai Háztól” és csatlakozásukat a magyarországi konföderációhoz. Magyarországon az országgyűlés összehívása kezdettől fogva napirenden volt, de erre 1705 őszéig nem került sor, sőt részgyűlést sem tartottak. Bocskai István (1604), majd Bethlen Gábor (1619) a királyellenes támadás megindítása után alig egy hónappal, I. Rákóczi György pedig fél év múlva már részgyűlést hívott össze Kassára. A fejedelem a szécsényi országos gyűlés egybehívásáig (1705. szeptember 12.) szűk kormányzókörére és a hadseregre támaszkodva, a behódolt vármegyék adminisztrációjának közreműködésével 109
