Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
seregbe, s ehhez a fejedelem is hozzájárult. Akkor Kállai Ferenc udvari hadnagy, valamint a város két „interimalis hadnagya”, Borbély Sámuel és Pándi János keze alá, az utóbbiak Esze Tamás ezredébe álltak. Most sokan más alakulatokhoz, Soós János és főleg Sennyey Ferenc ezredéhez csadakoztak. A két említett hadnagy közül Pándi János igen rosszul viseli magát, dorbézolásaival sok gondot okozott már a szatmáriaknak. Azt kérik, hogy az eredeti ígéret szerint, most aki akar, visszatérhessen a polgárok közé. Rákóczi hozzájárult, hogy a véglegesen el nem kötelezett katonák visszatérhessenek a városiakhoz, s két évre felmentette őket a közterhek alól. Végezetül pátenst kértek Etei András korábbi városbíró özvegye, Bopsz Mária számára, hogy kinn lévő adósságait megvehesse. Rákóczi kiadta a pátenst, amelyben adósságain kívül minden egyéb javainak visszaadását is elrendelte. (Említésre méltó, hogy a folyamodók szeretettel emlékeztek az elhunyt Eteire, aki a „szegényekkel jól tett gyakorta”.) 1705. június derekán, amikor Rákóczi már a vár elbontását is elhatározta, a szatmáriak újabb kéréssel fordultak hozzá. A várhoz tartozó malmok ügyében korábban azt a választ kapták, hogy a vár elbontása után jelentkezzenek ismét (ezt a folyamodványt nem ismerjük!), ezért most újra előadják kérésüket. Rákóczi annak bizonyítását kérte, hogy a város a vár megépítése előtt a malmok birtokában volt. A folyamodvány 2. pontja a vár helyének rendezésével kapcsolatos: korábban ott a városhoz tartozó telkek voltak („sőt azt is megmutathatni, hol kinek volt fundussa”), ezért azokat ismét a városhoz akarták csatolni. A város pusztulása miatt a parancsnok házát városházának, az élésmester lakását és az élésházat az új templom felépítéséig istentiszteleti helynek, a hadszertárat pedig az ott való órával „oskolának” szerették volna használni. Kérték továbbá (3. pont) a várban a város sérelmére emelt „korcsma” átengedését is. A fejedelem egyelőre még igényt tartott az épületekre, amelyekre az országnak volt szüksége, a kocsmát azonban megszüntette. Úgy tűnik, a kapitulációs egyezmény mégis tartalmazta a korábbi kölcsönök visszafizetését, mert a 4. pont szerint a szatmáriak egy némettől felvett kölcsönügylet terheitől is szabadulni igyekeztek, az utolsó, 5. pontban pedig a fejedelem támogatását kérték a város helyreállításához. Rákóczi csak az utóbbira válaszolt: „sok szükségei lévén hazánknak, oda kívántatik inkább most a’ költség”. Egy hónappal később, 1705. július közepén iktatták a szatmáriak újabb kérvényét. Ebben Erős Gábor ellen tettek panaszt, aki a fejedelem korábbi határozata ellenére sem adta még át a várbeli kocsmát a városnak. A korábbi kérvényben a város jogsérelmére emelt várbeli kocsma megszüntetéséről vagy átengedéséről volt szó, a tiszttartó pedig azért akadékoskodott, mert Szatmárban több kocsma is volt, s nem volt számára világos (vagy csak nem akarta érteni), hogy melyikről szól a fejedelmi rendelkezés. Rákóczi ekkor megerősítette, hogy két esztendőre a városnak engedte az ottani kocsmákat (tehát a fiskális, vagy ahogy ma mondanánk, az állami kocsmákat is). * Áttekintésünk végén leszögezhetjük: sok új részlet tárul elénk Szatmár és Németi hányatott sorsáról a kuruc kancellária ismertetett protokollumaiból, s e töredékes források is kellően megvilágítják elődeink helytállását, erőfeszítéseit és készségüket a sokadik újrakezdésre. 105
