Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. nyár (2. évfolyam, 2. szám)
Történelem
ügy igazságos elintézésére intette a „nemes vármegyét”. A kivonatból nem derül ki, hogy az asszony férje és édesapja a kurucok pártján volt-e már (az utóbbi egyáltalán élt-e még), s ha igen, akkor Egri Anna — férje és apja nevét éppen csak megemlítve — miért csak a saját és gyermekei nevében folyamodott. Még szintén a vár kapitulációja előtt, 1704. december elején fordult Rákóczihoz Tótfalusi György szatmári nemes, akinek a városi „házával együtt mindene elégett”, a hadakozásra pedig bizonyos „irtóztató nehéz nyavalya” miatt alkalmadanná vált. Mentességet kért a személyes felkeléstől és a zsoldosállítástól is. Rákóczi a döntés előtt igazolást kért Tótfalusi betegségéről és anyagi romlásáról is. A vár átadása utáni hetekben, 1705. január közepén kerülhetett a fejedelem elé két kuruc századparancsnok, Gyarmati György és Desőffi László folyamodványa. Más források alapján Sennyey István generális lovasezredének két tisztjét azonosíthatjuk bennük, akik elpanaszolták, hogy seregeik Szatmár alatt sokat szenvedtek, a két város felégetésekor sok kárt vallottak, feleségeik és gyermekeik sokat nélkülöztek, állításuk szerint „erdőn s mezőn rongyosan laktak”. Mivel a két század nagyrészt a két város lakóiból állt, azt kérték, hogy Szatmár várába helyezzék őket helyőrségi szolgálatra. (A jegyzőkönyvbe a választ nem jegyezték be.) 1705. április közepén egy szegény csipkekereskedő asszony, Hiskó Erzsók nyújtott be folyamodványt a kancellárián. Előadta, hogy az ostromzár idején pénzt és csipkét tett le a szatmári jezsuita házfőnök kezébe megőrzés végett, 226 forint 49 dénár értékben, ám a város kuruc kézre jutásakor őt kiutasították, a pénzt pedig a császári tábornok lefoglalta a helyőrség számára. A kapitulációkor ezt az összeget Forgách és Orosz György beszámította a németek egyéb kintlévőségeinek fejében. Éppen ezért azt kérte, hogy a hadbiztos (Orosz György) kárpótolja őt a veszteségért. (Nem csak válasz nem született, de az egész bejegyzést át is húzták a protokollumban.) Ugyanebben az időben kelt Horváth Szabó György szatmári lakos folyamodványa: Desőffi László századában szolgált (azaz a Sennyey-ezredben), s értesülvén róla, hogy a kapituláció után a fejedelem engedélyezte a város szétoszlott lakosainak a hazatérést, ő is hazabocsátását kérte. Korábban szabómester volt, s miután katonának állt, gyermekei támasz nélkül maradtak, „úgy hogy kenyérben is alig ehetnek”, ezért kívánt visszatérni övéihez. (A választ itt sem jegyezték fel, de Rákóczi rendelkezését alább a város folyamodványai kapcsán megismerhetjük.) * A kapitulációs tárgyalások előrehaladtával nem csak a magánszemélyek, hanem Szatmár és Németi városának közössége is előterjesztette kívánságait. A szatmáriak ekkortájt több ízben folyamodtak Rákóczihoz, de az iktatott kérelmek közül, sajnos, egyiknek az eredetijét sem ismerjük. A németieknek egy folyamodványa maradt fenn a város levéltárában, s ez a Szatmárnémeti Múzeumban őrzött dokumentum 1995-ben nyomtatásban is megjelent. Különös, hogy amíg a szatmári folyamodványoknak az eredetijeit nem ismerjük, addig a németiek 1705. május 22-én megválaszolt kérvényének a kivonatát nem találjuk a kancelláriai jegyzőkönyvekben. (Sőt, korábbi kérvényüknek sincs nyoma, pedig a városi múzeumban lévő folyamodvány szerint már a vár bevétele előtt is kérelemmel fordultak Rákóczihoz.) De lássuk sorjában Szatmár városának instanciáit: 103
