Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)

Társművészetek

Kiindulok a zenekari árokból. Ahhoz, hogy egy nem túl nagyszámú zenekart igénylő Verdi-, Erkel-operát bemutassunk, legalább 44-48 tagú zenekarra van szükség. Ez már nem fér bele egyik zenekari süllyesztőbe sem. Már Marosvásárhelyen sem, ahol viszonylag nagyobb a zenekari árok. Szóba sem jöhet Nagyvárad vagy Szatmárnémeti, nem is beszélve a székelyföldi városokról. Emellett a színpadok is sokkal kisebbek, mint a miénk, a díszletelemeket a legtöbb helyre be sem tudjuk vinni, mert nem fér el a mélysége és a szélessége sem a díszleteinknek. Aztán a másik nagyon fontos szempont a fényberendezés. Ma már egy korszerű színházi előadásnál a fényeknek a milyensége meghatározó fontosságú. Láthatjuk a MEZZO-n is, hogy néha díszlet nélkül, fényekkel oldanak meg teljes rendezéseket, és úgy tűnik, mintha teljesen be lenne rendezve színpad. Egy kicsi hiányérzetünk sincs, és mégis csupán egy fényparkból van az egész megoldva. A mai modern minőségi színjátszáshoz ez is hozzátartozik. Mi itt Kolozsváron többszáz reflektoros fényszóró berendezéssel dolgozunk, ezt nyilván nem lehet elvinni, van olyan terem, ahol van öt reflektor, és most nem a színházakra gondolok. Annak a beállítása, beprogramálása akár napokba is telhet. Nem könnyű úgy megoldani, mint itthon. Ez megint adminisztrációs kérdés, fizikailag szinte leheteden, pénzügyileg is nehéz a megoldás.

Van a Kolozsvári Magyar Operán belül (és kívül) szerveződött több kisebb-nagyobb csoport, ezek folyamatosan járják a vidéket és Szatmár megyében is az elmúlt 3-4 év alatt sokszor voltak. Van olyan csoport, ami szinte befér egy személygépkocsiba, egy zongora, 3-4 énekessel. Van az Operett Projekt nevű csoport is, ahol kis zenekar van, öt tagból álló, több énekessel, akik mellett már táncosok is vannak, balettesek is vannak, ez egy olyan 18- 20 fő. Nemrég Nagykárolyban jártak, több vidéki rendezvényre hívják meg őket, hangsúlyosan a nagyobb partiumi községeket látogatják, ezeknek állandó meghívottak (Nem az opera teljes kiszállásának a költségeit igénylik, és így tehát megbírják a közösségek.) Ha az Opera egy bármilyen népszerű előadással megy, legyen az nagyopera, operett, Verdi-, Erkel- vagy Puccini-opera, a minimális kiszállási eszköz három nagy autóbusz és egy nagyon nagy teherautó. (Mindenki el tudja képzelni ennek a költségvonzatát.) Azt mondanom sem kell, hogy az eladott jegyek értékéből már nem lehet fedezni a kiszállásokat. Olyanok a kiadási és bevétek arányok, ami ezt intézményünk esetében nem teszi már lehetővé, hisz esetenként 130-150 embernek a mozgatásáról lenne szó.

Az előbbi, főleg művészeti, műszaki szempontokból kiindulva, nemrég azt javasoltam, ne lovagoljunk feltétlenül azon, hogy tájoljon az Opera, hanem jöjjenek ők, a vidéki közönségek ide, és erre teljesen ésszerű és ép érveim vannak. Ha mégis erőltetnék a kiszállást, kimegyünk, ha a zenekar nem teljes, a művet zenei szempontból nem tudjuk tökéletesen megvalósítani, a díszlet jelentős részét át kell improvizálni, meg kell csonkítani, és így látvány szempontjából sem teljes az előadás. (Még olyan is van — mivel nekünk 40 tagú kórusunk és 20 tagú balettkarunk van —, hogy az adott színpadra fel sem fér mindenki.) Megvilágítani nem lehet rendesen az előadást, mert nyilván aznap megyünk, építünk, világítunk. És ahhoz, hogy a kiszállás költsége meg is térüljön, nagyon drága jegyeket kell adni. Na, most kiderült röviden, hogy ilyen esetekben nagyon drágán olcsót játsszunk. Az itthonihoz képest messze alulmaradó előadást tudnánk csak nyújtani, ezért még azzal is vádolhatnának minket, hogy úgy gondoljuk, bezzeg vidéken így is jó.

Mi nem akarunk sehol másképp játszani, mint ahogy tudunk, és legalább annyira tisz76