Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
gondolataiban (15. ének). Vagyis mindaddig, amíg van reménye arra, hogy Iluskával újra találkozzon, az ő képe lebeg szeme előtt, a vele való találkozás vágya irányítja tetteit, és a hozzá való hűség a legfontosabb morális érték a számára. Hiába nem szerepel Iluska csak az első négy énekben, mégis az iránta érzett szerelem és a hozzá való hűség a János vite\ első felének legfontosabb motívuma. Mint ahogy a középkori lovag hölgye képével indul útjára, ugyanúgy a Jancsival történtek mind-mind epizodikus események szerelme állandóságához képest. A faluba való visszatéréssel mindez megváltozik. Az elbeszélő költeménynek minden szempontból ez a fordulópontja: egyrészt szerkezetileg visszatérünk a kiindulóponthoz, másrészt Jancsi nem győzhet már a realitás világában, harmadrészt ádendül a történet a valóság és a túlzás birodalmából a meséébe. Mindezen — a szakirodalom által feltárt — mozzanatok mellett azonban alapvető változás történik a szerelem érzésében is. Elérhető vágyból emlékké és nosztalgiává válik János vitéz számára a szerelem. A síron rózsa nyílik, János vitéz leszakítja. Ez a kép a síron nőtt virág népballadákból ismert motívuma, amely egészen a középkori lovagi költészetig nyúlik vissza (gondoljunk például a Kádár Kata balladára vagy a Tristán és Izoldára). Másrészt a rózsa — szintén a középkorig visszanyúlóan — szerelmi jelkép, a nőiség jelképe, akár szakrális értelemben (ahogyan Mária jelképeként használják), akár erotikus értelemben (ahogy Aphrodité és Vénusz növénye, illetve a női nemi szervet jelképezi). Harmadrészt az élet és a halál körforgásának, szerves egymásba-alakulásának jelképe is itt, és ezt az értelmét teljesíti ki majd a tündérországbeli élet vize kép. Az a János vitéz, aki eddig magában mindig Iluskával beszélt, most a rózsához szól: „Ki porából nőttél, árva, kis virágszál, Légy hűséges társam vándorlásaimnál;” A mese második részében egyre halványul Iluska képe: elinduláskor, a 19. énekben még elviselheteden bánat kínozza János vitézt, majd két epizódon keresztül elő sem kerül Iluska neve. Egy idő után meg is változnak a benne lévő érzések: Vándorolgatott az én János vitézem, Meggyógyult már szíve a bútól egészen, Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett, Nem volt az többé bú, amit akkor érzett. Ott állott a rózsa mellére akasztva, Melyet Iluskája sírjáról szakaszta, Valami édesség volt érezésében, Ha János elmerült annak nézésében. A vágy, majd a kínzó fájdalom érzését az elégia, a visszavágyódás, az elvesztett kedves iránti édes fájdalom, a nosztalgia veszi át. így marad ereje János vitéznek óriásokkal és boszorkányokkal harcolni, szellemek között éjszakázni, az Óperenciás tengeren átkelni, a 45
