Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
annak is, hogy Petőfi szövegei olyan gyorsan lettek népszerűek, többek között éppen a ponyva-feldolgozások révén, mintegy visszakerülve a közköltészet áramába.) Margócsy István Petőfi szerelmi költészetének szerepeit vizsgálja — a szerelem komplex jelentésárnyalatai élnek együtt ebben a látszólag „leegyszerűsítő”, olykor egyenesen „kispolgárinak” bélyegzett lírai formában. A kötet egyik névadó írása Vaderna Gábor tanulmánya A Tisza című versben összefonódó poétikai tradíciókról. A vers részint bukolikus, részint klasszikus tájleíró vonásokat mutat, de jelzi a természeti katasztrófáknak a fenséges fogalmára alapozott poétikája hatásait is. Az ekphrás^isz műfaji tradíciójával való rokoníthatósága okán a „többféle hagyományba helyezhetőség” problémáját veti fel - ez egyébként Petőfi poétikájának általános vonása. T. Szabó Levente a V'as-úton című verset elemzi, s megállapítja: alapvetően pozitív modernségtapasztalat jellemzi, a technikai vívmány egyben az önfelszabadítás tapasztalata az ember számára, és a költőt is egy demokratikus társadalom képével bíztatja. Borbély Szilárd és Gerold László egy-egy tanulmányban a Nemzeti dal értelmezését nyújtja. Borbély „szerepversnek”, Gerold „több irányból kanonizálható versnek” látja a költeményt. Kétségtelen, költői erényei mellett vagy ellenére, ezt a művet a nemzeti kánon részének számították kezdettől fogva, mégpedig esztétikai és irodalmi értékeinek rovására, és azzal sem törődve, hogy Petőfi számára főleg egy közéleti szerep megjelenítésének eszköze volt. Nagyon jelentős Adrovitz Anna ikonográfiái tanulmánya, amely Petőfi portréit az érzelmességtől a tudatosságig való fejlődést dokumentáló sorozatként fogja fel. Az első portrék még hangsúlyozottan a „népköltőf ’ kívánják megjeleníteni, míg 1848-től uralkodóvá válik a „nemzetőr” alakjának előtérbe állítása. Ez az ikonográfiái fejlődés egyúttal azt is jelzi, miként válik a Petőfi-interpretáció mindinkább ideologikussá, és hogyan lett — már a költő életében — egyre inkább kultuszfüggő. Ennek a kitűnő kötetnek a következtetéseit mintegy összefoglalja és kiegészíti Szilágyi Márton egy 2014-es tanulmánya a Petőfi-kutatások mai állásáról.9 A szerző megállapítja: 1) Petőfi és műve ma nem áll az irodalomtörténeti érdeklődés előtérben, mert az irányukban mutatkozó olvasói érdeklődés intenzitása megcsappant. 2) Kerényi Ferenc 2008-as halála óta ismét nemzedékváltásra van szükség ezen a kutatási területen. 3) A Petőfi-kutatásnak jelenleg (is) komoly filológiai hiányai vannak. 4) A legújabb kutatási módszereket egyoldalúan és ellentmondásosan alkalmazza a kutatók többsége, és ennek következtében nő az értelmezések értékítéleteinek viszonylagossága. Szilágyi Kerényi Ferenc munkásságát méltatva kifejti: a korszerű Petőfi-biográfia alapja immár le van rakva, ám ez egy hihetedenül önfeláldozó egyéni munkabírás és nem intézményi erőfeszítés következménye. Kerényi elméleti és módszertani szempontból is utat mutatott. Egy evangélikus vallású, kiskúnsági mezővárosból kinövő honorácior pályafutás mikrohistóriai és társadalomtörténeti horizontját vázolta fel, egy „szabad értelmiségi” értékválasztási programját. Ezzel a Petőfi-kutatás több évtizedes mulasztását pótolta. Aprólékos esettanulmányai ugyanakkor az irodalmi intézményrendszer átalakulását is nyomon követik. Kerényi tehát — a legjobb irodalomtörténeti hagyományokat követve — úgyszólván egymaga teremtett távlatot a megújulás számára. Ez különösen azért fontos, mert a posztmodern Petőfi-kép jellemző vonása az areferencialitás, az eszmei középpont híján szétszóródó jelentések problémája. A posztmodern 39
