Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
újdonság iránt — ilyen értelemben már „modern polgári író” volt, aki hatékonyan használta az „irodalmi gépezetet”. 3) A költő főleg három nagy romantikus szerepben lépett fel: a. a „szélsőséges személyesség vallomásos poétájaként; b. a „természet gyermekének szerepében”; c. „népet vezető prófétaként”. (Ezek a szerepek sokszor nem különültek el, és noha Petőfi a prófétaszerepet tartotta legtöbbre, illetve a vallomásosat a legkevesebbre, maga is sokszor megélte a rangsor kérdésessé válását is.) 4) Petőfi a magyar romantika felfelé szálló ágának beteljesítője. (Tévesnek tűnik Horváth János besorolása is, aki a költőt a „nemzeti klasszicizmus” megteremtőjének nevezi, vagy a marxista Pándi Pálé, aki „lírai realizmust” emleget.) Névszói metaforái egy „vizionárius látásmód” kifejezési eszközei. Még leginkább tárgyias verseiben is a szemlélet látomásossá, kozmikussá tágul, így a leírást átszövő szubjektivizmus képes felfüggeszteni a legvaskosabb valószerűséget is, illetve felemelni a romantika testetlen suhanásának éteri szférájába. 5) Petőfi „szabad elvű” költő — mint értelmiségi nem liberális vagy szocialisztikus eszmeiségű, még kevésbé populista. (Berenczei Kováts Lajos méltán nevezte „a papírízű eszmék emberének”, illetve „a szabadság fanatikus apostolának”.) Szabadságeszméje inkább filozofikus, mint politikai, sőt inkább erkölcsi mint filozofikus. Ez az eszme éppen differenciálatlansága miatt válhatott a költő utókorában olyannyira különböző politikai törekvések fennen szárnyaló „lobogójává”. Ezzel a meglehetősen posztmodern záróakkorddal aligha lehet vitatkozni — annál is inkább, mert előzményeit már a hetvenes években megelőlegezték Lukácsy Sándor kutatásai. A fenti következtetéseket a szerző a legszélesebb olvasóközönség számára egy rövid Petőfi-életrajzban foglalta össze.2 Ez a szócikkszerű probléma-leltár utal a költő származásával és pályakezdésével kapcsolatos kutatási problémákra, a népiességés az individualizmus sajátos kettősségére. Petőfit mindenekelőtt folyamatosan kísérletező költőként mutatja be, hangsúlyozva: mindez egy kihívóan romantikus poétika szerves része, és rendkívüli tudatosságra vall. Ez a tudatosság Petőfi politikai pályáján és forradalmi tevékenységében azért nem tudott ilyen célszerűen érvényesülni, mert a költő a közéleti erőviszonyokat viszonylag kevésbé ismerte. A „szigorú erkölcsű republikánus” méltóságot adhatott a „koldusbotnak” s kezébe vehette az „önbecsülés pálmáját” — az irodalomban. A politikában azonban — nagyon valóságos okok miatt — a republikanizmus nem juthatott diadalra, még a fölöttébb példaszerű önfeláldozás árán sem. Petőfi Sándor (rövid és viszonylag kisterjedelmű életművének dacára) szinte felmérhetetlen hatást gyakorolt a magyar irodalomra, és meghatározta a magyar költészet és irodalmi közfelfogás fejlődésének irányát. Ennek a Petőfi-kutatók által egyöntetűen hangsúlyozott jelenségnek a pontos okát nem könnyű körülírni. Milbacher Róbert a magyar irodalmi népiesség és a hagyományközösségi paradigma viszonyát vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy a „Petőfi-szerep” előfeltételei már kodifikálódnak Kölcsey esztétikai és irodalmi tanulmányaiban. Ezért lehet nagy jelentősége a Csörsz Rumen István „közköltészet-elméletének”, hiszen az oralitás — közköltészet — irodalom hármas tagolású rendszerének hatékony működése nélkül például egyszerűen elképzelhetetlen lett volna Petőfi költői sikere, illetve máig paradigmatikus alkotói attitűdjének kialakulása. A két önszabályozó pólus közé ékelődött közköltészetnek (mint köztes költészetnek) a megléte tette lehetővé a „Petőfi-karrier” elképesztő gyorsaságú kibontakozását, sőt magának a „Petőfi-identitásnak” a hirtelen megképződését is. Petőfi „rendkívüliségének” alapja „szöveggazdai” mivoltában 34
