Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2016. tavasz (2. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
Azt mondják, István, a mostani pap idejében a tatárok egyenesen a vasbölény után nyomozva tértek le a hadiútról Bagos irányába, és bogy a templom falára szénnel fölfestett, ördögre hasonlító állatok a bencések vasmarháját igyekszenek szimbolizálni, és hogy így próbálták egyenként rávenni a falusiakat, hogy eléadják a kincset rejtő állatot. A tatár türelmesen mindegyik áldozatnak felmázolt egy bölényt, mindegyiküktől ugyanazt kérdezve, és mindegyiküktől ugyanazt a választ kapva: nem tudom. A bagosi pap a százharminckét holttest fölött imádkozva úgy döntött, most már ideje komolyan venni a mesét, és miután minden lemészárolt hívét tisztességgel elföldelte a templom árnyékában, ott, ahol halálukat lelték, saját kezével másolta le egy papirosra a tatárok százharminckét állata közül a legélethűbbre sikerültet, majd az egész csordát lemeszeltette. A fal ragyogó fehérségén azonban még sokáig látta átbökdösni az ördög állatainak a szarvát, átnyúlkálni patáikat és érezte átpréselődni bűzletes leheletüket, mintha a vakolat és mész alatt tovább legelészett volna a fémcsorda. Azonban elődjének halálával a vasszörny holléte is sírba szállt, feltámasztani pedig titkot csak gazdájával egyetemben lehetséges, arra meg nem adatott hatalma a bagosi papnak. Kúnó Izráel és Kendi Lónya tehát ezeket a meséket hallhatta a szőlő alatt egy szüreti nap végeztével, döbbenten, némán. A pap még csak nem is sejthette, hallották ők még ezt a históriát, de akkor még ők sem gondolták igaznak, és hogy most a felismerés szögezte őket földhöz. Minthogy aludni alig bírtak aznap éjszaka, együtt nézték a csillagos eget is a pappal, akinek álmatlan természete köztudott volt a falu népének elveszejtése óta. Akik megmaradtak, odébb álltak, akik meg jöttek, azokat még nem tudtam elég alaposan kiismerni, magyarázza a két kölyöknek. Miféle bizodalom lakozik kendben irántunk, csodálkoznak a pap szavaira a kölykök. A fényes égboltot egyeden éjszakai felhő sem piszkítja be, a szőlőhegy lüktető hangzavarába belepiszmogó távoli zúgások az erdő felől elégedett, pálinkától rekedt hangokat is szállít. A hajtők, mondják egyszerre. Arra gondolnak mindhárman, hogy talán sikerült, most aztán tényleg leterítették a bölényt, és végre eltakarodik az egész fejedelmi sáskahad, hazatérnek a hajtők a hegyek közötti falvaikba, és nyugodt lesz a környék. De távol áll tőlük. Másnap hajnalra betörnek a szőlősök felé, a pap alig bírja eltéríteni a kötelező hajtásra igyekvőket, és még így is kárba vész négy sornyi sárga muskotály tő. A két kölyök akkor már a Berekjó mellett bóklászik, a nagyfalusi határ felé, úgyhogy sok vásárba igyekvővel találkoznak. Híre menne, ha nem tudnák még a hegyi népek is, hogy a fejedelem bölényűzésére töméntelen hajtót kérettek be az ispán parancsára, ezért nem tolvajokat, szerencsefiakat látnak bennük, hanem közönséges pecéreket. Az elkövetkező napokban aztán néhány lábasjószágot is beszerez a pap, hogy Bándi juhosnak se tessék gyanúsnak a föl-alá sétálgatás, s mivel az ártéri részeken szabadon legeltethet bárki, senki meg nem szólítja őket, hogy hát mit keresnek arrafelé. Kúnó Izráel és Kendi Lónya pedig egyetemesen a mocsárba süppedt vasjószágot keresik, és bár a kirúgó folyó minduntalan újabb és újabb részeket önt el, majd húzódik vissza medrébe, sikerül átfésülniük szinte valamennyi süppedősebb, láposabb részt. Mégsem 20
