Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Történelem
a megnevezése. A dél-nyírségi udvarház megszűntével egy másik királyi udvarház alakult ki az Avasalján, Meggyesen, amelyre a szolgálónépek közeli települése, Udvari neve utal. Meggyest telepeseivel (hospites) együtt V. István király adományozta el 1271-ben, egyházának Szent Imre titulusa nemcsak a királyi udvar által népszerűsített szent kultuszát jelentette, de egyúttal megadja a meggyesi udvarház létrejöttének időpontját is, ami csak 1083, vagy még inkább 1092, amikor is a szabolcsi zsinat kötelezően írja elő szentté avatása napjának megünneplését. Még két helyszín szolgálta királyaink és örököseik mulattatását, harci tudásuk gyarapítását. Az egyik a Bükk alján, Erdődön, a másik Ugocsában, Királyházán (1262: Domus regalis) jött létre, udvari szervezettel, legalábbis ebben a formában tűnnek elénk a 13. században. Mindkét erdőispánság azért érdemli meg a figyelmünket, mert mindkettőhöz önálló egyházi szervezet is tartozott: az erdődi és az ugocsai esperesség. Mindkettő egyházát a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték, aki a királyi családnak Szent István király óta a „házi szentje” volt. Ám Ugocsa esetében azzal a furcsasággal kell szembenéznünk, hogy a 13. században az esperesi székhely mégsem a királyi udvarház melletti, később Szászfaluba beolvadt Ugocsán volt, hanem a tőle távolabbi Sásváron (egyházának titulusa: Szent Miklós, aki a kereskedők védőszentje), s ezért forrásaink e században sásvári esperességről (1230, 1264) szólnak. A település a középkoron át megőrizte központi jellegét, a megye nemessége ugyanis ritka kivételtől eltekintve, itt tartotta gyűléseit. Az erdődi ispánság és a vele összhangban az esperesség a Krasznától keletre, s az abba ömlő Homoród pataktól délre eső területre terjedt ki, s néhány faluval átnyúlt a későbbi Közép-Szolnok megye területére is. Míg az erdőispánság a 14. század 40-es éveiben, addig az 1215-ben említett esperesség már a tatárjárás után felszámolódott, székhelye áttevődött a királyi városba, Szatmárra, területe beleolvadt a szatmári főesperességbe. Nem is volt szükség egymástól légvonalban alig 20 km-re két önálló, egyenlő rangú egyházi központra. Az ugocsai (sásvári) főesperesség ennél szívósabb és nagyobb kiterjedésű intézmény volt. Nemcsak a középkori Ugocsa megyét foglalta magába, hanem a Tiszán és a Túron átnyúlóan egészen a Szamosig húzódott a területe, a Szatmárral szemben fekvő, Szamos túlparti Németi is az esperesség területén feküdt. A vármegye korai Árpád-kori lakóiról azok a gyéren fennmaradt adatok tanúskodnak, amelyek a szatmári vár-, illetve az erdődi erdőispánságra vonatkoztathatóak. A várjobbágyok három helyen csoportosulnak: legnagyobb tömörülésük Terem körül tapintható ki, itt hat faluban (Gernezt=Terem, Iriny, Nagykaruly, Ragáld, Toh és Vada) mutathatók ki, talán idevonható Dengeleg is, ahol a szolnoki vár jobbágyai éltek. A Szamos-Tisza szögletében Gyügyén, Barlatelkén, Timoteustelkén és Vármegyén találunk várj obbágyokát, szinte egymás szomszédságában, akik ugyanazon család tagjai lehettek. Ők annak a Szamoson túlnyúló szatmári enklávénak a részei voltak, (Cégénnyel és Újlakkal együtt), amely nem képezte részét az ugocsai esperességnek. Becs vára közelében három helyen mutathatók ki várjobbágyok: Csengeren és szomszédján, Részegén, valamint a távolabbi Piskárkoson. Királyi várföld volt Batár és Portelek. A megye nyugati felében a már említett őrök mellett dobosok, Hetényben pedig íjászok láttak el védelmi feladatokat. Ez utóbbi helyen királyi hódászok is laktak a tatárjárás (1241) előtt. Három Vasvári helynevünk közül kettő a megye e negyedében található, az itt lakók 87
