Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Történelem
hasonló helyzetben, általában a nemeseknek a városokkal szemben nyert ügye volt, különösen ha az olyan hatalmasság volt, mint Károlyi. O maga később így emlékezett vissza a történtekre: „a többször említett város nem csak az idevaló nemes kamarát, de az pozsonyit és az felséges aulicát is ellenem felültette sok külömb külömbféle hamis informatiókkal felingerlette, végre az ország gyűlésin is minden kigondolható fondor álnokságokat elkövetett”, de végül mégis „szégyent vallott”, bár ez Károlyinak ahogy később írta rengeteg fáradságába és több ezer forintjába került. (MOL P 392, 19. fiók Lad. 18. nr. 13.). A történet nem ér azonban itt véget: a Károlyiak és Szatmárnémeti közti viszály elhúzódott egészen a 19. század első feléig. A konfliktus hol kiújult, hol elcsendesedett. A szatmáriak újból és újból megpróbálkoztak a kocsmajog eltöröltetésével vagy legalább is semlegesítésével. A kancelláriai és kamarai hivatalnokok által ajánlott módszert is kipróbálták, hogy saját polgáraikat tiltsák el a Károlyi-féle kocsma látogatásától, de bár drasztikus büntetéseket helyeztek kilátásba, az állandóan megújított tiltások ellenére ez nem járt sikerrel. Ez azonban már egy másik történet. Miben látták részleges kudarcuk okát a követek? Erre ismét csak két idézettel válaszolnék: az országgyűlés végén levonták a tanulságot, hogy ha „fent” nincs valaki pártfogója, „itten senki magának orvoslást nem találhat”. (KL F 20. 1713/429.). Egy másik alkalommal írták: „ide summás pénz kívántatnék, másként itt felbomlott a barátság”. KL F 20. 1715/598.) A kettő végső soron összefügg: az ilyen természetű kapcsolatokat ugyanis csak „discretióval” lehetett ápolni. Újabb és újabb próbálkozásaik bizonyítják azonban, hogy a helyzetet nem ítélték eleve reménytelennek. Úgy gondolták, hogy a kapcsolatok és a „discretizálás” hálójában számukra is marad mozgástér, ha ügyüket egyelőre nem is sikerült megvédeni. Történetünk idején tehát Szatmárnémeti a még gyengén kiépült bürokrácia résein keresztül próbálta meg saját érdekeinek érvényesítését, kihasználva a különböző központi szervek illetékességi körének átfedéseit is. Károlyi hatalmi pozícióját, kliensi hálózatát, kapcsolatrendszerét ellenfelei és mindenek előtt a discretio segítségével kísérelték meg semlegesíteni. Károlyi is ugyanehhez az eszközhöz nyúlt, és egyszerűen ráígért, ha úgy tetszik „überolta“ a város ajánlatát. Szatmárnémeti végső soron elérte legfontosabb célkitűzéseit: a szabad királyi városi rangot és a kincstári javak megváltását. Csak a Károlyiakkal való harcot vesztette el. Ennek során azonban a város elérte, sőt túllépte gazdasági teljesítőképességének határait. Ugyancsak tekintettel kell lennünk a korabeli magyarországi állapotokra is: a Habsburgok várospolitikája a 17. század folyamán megváltozott. A 18. században a városok már gyakorlatilag nem játszottak politikai szerepet, és gazdasági jelentőségük is messze elmaradt az arisztokrácia gazdasági potenciálja mögött. Szatmárnémeti hiába érvelt többször is azzal, hogy közvetlenül a kincstárnak hajt hasznot. Károlyi fontosabb „kliens” volt a központi hatalom képviselői számára; a töröktől frissen visszahódított területeken több uradalmat is zálogba vett, illetve megvásárolt, tehát több kölcsönösen előnyös üzletet is kötött ezekkel a hivatalokkal, illetve hivatalnokokkal, míg a szatmári követek mozgástere meglehetősen szűk volt. A harcnak volt egy szimbolikus vetülete is. Magyarország alkotmánya a nemesi kiváltságokon nyugodott. Ezt megkérdőjelezni még ha egy viszonylag jelentéktelen, konkrét esetben is — kellemetlen következményekkel járhatott. A város új kiváltságai álltak 84
