Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Történelem

két kocsmát elzálogosították (fele már régebben Erőssnél volt zálogban). Erőssnek különben érdekes szerepe volt a történetben. A kamara embereként neki kellett összeírni a kincstári javakat. Károlyi klienseként bizalmas információkat szolgáltatott neki a városiak lépéseiről. Egy ideig pedig éppenséggel neki adta át Károlyi a kocsmát, hogy a városiakkal való konfliktust elkerülje. Ugyanakkor a tanáccsal is sikerült elhitetnie, hogy támogatja őket, és a Gückel-féle kocsma ügyében úgy tűnik, ténylegesen is segített. Szolgálatait a tanács 1713 őszén egy telekkel honorálta.

1714 augusztus 17-én megszületett a végső döntés a fiskalitások dolgában, az eredetileg szóba jött 20 ezer, illetve Németivel együtt 25 ezer Ft helyett végül is több mint 32 ezer forintra rúgott az összeg. Az okokról egy korábbi, elkallódott levelükben írtak, így csak sejteni lehet, hogy esetleg Károlyi Sándornak is köze volt a dologhoz. Mindössze fizetési halasztást sikerült elérni, de közben 6%-os kamatot számoltak fel. A követek szabadkoztak, hogy „eleget futánk, s eléggé gyötrénk magunkat miatta”, többet nem sikerült elérniük, továbbá a város „industriájára” kell bízni a megoldást és a városnak „ily teher állapotjábul való kiverekedését”. Károlyi emberei korábban „már azzal kezdettek kérkedni itt Bécsben, hogy ha egyebet nem nyer is az úr, mégis több költséget causált a városnak, mert reájok verte ezen bonumoknak az árát 25 ezer forintig, és ebben is kedve telik, mert másként meg sem vehette volna, nincsen is annyi pénze, mert csak itt Bécsben adós circiter 22 ezer forintig úgymond”. (KL F 20. 1713/429.).

Az ügy háttere még nem kellőképpen tisztázott, nem tudjuk, Károlyi pontosan milyen jogcímen akarta megszerezni a szatmári fiskaütásokat, és mennyire volt komoly a szándéka, az azonban kétségtelen, hogy birtokszerző politikájának egyik kedvelt eszköze volt a kölcsönpénzből való birtokvásárlás, majd erre királyi adomány szerzése. Adósságai egyre halmozódtak, mivel mindig újabb adóssággal igyekezett a réseket betömni, míg később, a ’30-as évekre súlyos anyagi gondjai lettek. Bizonyos adatok arra mutatnak, hogy Károlyi volt a királyi jószágok haszonbérlője Szatmáron, ez is fokozta tehát ellenérdekeltségét.

1714-re tehát a város és a követek helyzete is nehezebbé vált. Korábban (1713 őszén) a fiskustól megkapott négy szatmári kocsmát már elzálogosítottak a két egymást váltó főbírónak és több tanácstagnak 9 ezer rénes forintért. A város tartalékai és kölcsönzési lehetőségei azonban 1714-re kimerültek, és ezzel együtt az ügy megoldása sem reményeik szerint alakult. Erdődy, az új bécsi követ, egyre több elutasítással találkozott, a főhadbiztosság egy hivatalnokához egy hétig minden nap eljárogatott, amíg az aztán világosan meg nem mondta, hogy nem foglalkozik az ügyükkel. Az udvari kamara elnökéhez sem jutott be. A pozsonyi követnek, Ladányinak lassan rögeszméjévé vált a „discretio”. Amikor a diétáüs taxával kezdték szorongatni a városokat, Ladányi gyanakodni kezdett, hogy „talám ott is valami kézkenőt várnának, mely tőlem absolute nem telhetik”, és ismét sürgeti a pénzt, mert „különben nem boldogulhatunk”. 1715 januárban ismét szorongatták a fiskalitások ára iránt, de Ladányi csak kérni tudta, „legyenek reflexióval, mert szegények vagyunk”. (KL F 20, 1715/598.).

Közben az újrakezdődő országgyűlésen személyesen konfrontálódtak Károlyival. Idáig csak hírekből hallottak egymás húzásairól és igyekeztek ezeket semlegesíteni. Váradi 1713 tavaszán írta: „Ez ideig én eléggé militáltam az adversarius ellen” és elérte, hogy az „urak” inkább őket támogatják. Károlyiról különben nem volt túl jó véleménye: „inkább hiszem,

82