Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Történelem
vábbiakban KL F 20, nr. 8. Protocollum Magistratuale Ci(vi)t(a)tis Szatthmár Anno 1704 usque 1724.) Történetünk kezdetén a városiak tehát már a kamarák kedvező véleménye nyomán az oklevél kiállítására vártak. A város követeinek ennek ellenére nem volt egyszerű dolguk: nem csak egyszerűen a szabad királyi városi rangot biztosító oklevelet kellett megvárniuk, hanem egy sor, a város számára nagyon fontos kérdést is elintézniük: így például a katonaság visszaélései elleni tiltakozást benyújtani, a katonaság számára a rendes adón túl fizetett összeget visszaszerezni, a beszállásolásokat enyhíteni stb. A legsürgetőbb azonban a kincstári javak megváltásának ügye volt. A szepesi kamara javaslatára ennek tárgyalása már folyamatban volt, a megváltás összege azonban még függőben volt. A város ezzel megszerezte a kincstártól a kisebb királyi haszonvételek fölötti rendelkezés jogát, köztük legfontosabbként az italmérés monopóliumát is, ez azonban két nemesi tulajdonban levő kúriát és a hozzájuk tartozó kocsmát is sértette. Az egyik kocsma az egykori szatmári várparancsnok, Georg Pankratius Gückel (vagy Gickl) tulajdonában volt, a másik pedig éppen a megye főispánjának és Kelet-Magyarország egyik legvagyonosabb és legbefolyásosabb emberének, Károlyi Sándornak a kezén volt. Károlyi anyja révén jutott a szatmári kúriához, ezt anyja családja, a Sennyeiek még a 17. század közepén kapták, és tulajdonképpen nem egyedül Károlyi Sándor volt a tulajdonos, hanem osztatlan családi birtokban volt. Mért volt egy olyan hatalmas úr, mint Károlyi számára fontos egy városi kocsma? A küzdelem nem pusztán a presztízs megőrzéséért folyt, hanem valóságos tétje is volt. A 18. század elején ugyanis krónikus pénzhiány uralkodott Magyarországon. A kocsmák ekkor és még jó ideig az egyik legfontosabb és legbiztosabb jövedelemforrást jelentették mind a városok, mind az uradalmak számára. Ezt maga Károlyi Sándor nagyon képletesen fogalmazta meg fiához írt levelében: a kocsmák „az uraság leghasznosabb bányái”. (Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Budapest, 1988. 190.) Még fontosabbak voltak a kocsmák Szatmárnémeti számára. A gazdaságilag tönkrement város bevételeinek túlnyomó részét képezte a bor és pálinka kiméréséből befolyó összeg. Károlyi számára a szatmári kúria ügye csak tizedrangú ügy volt ugyan, de ennek ellenére jó gazdaként mindent megtett ennek biztosítására. Az 1712. évi országgyűlésről írta haza feleségének: „újságul írhatom, egész ország contradictiója ellen Szathmár városa királyi várossá lőtt, de ha tehetem, noha nehéz, de még fordítok rajta, noha nehéz, mert interessatus emberrel vagyon az dolog, s naggyal, eö Felségéhez is audientiára megyek, ha az sem használ, contradictiót megújítom, használ valaha talán. Az alatt is az korcsmák manutentiójában munkálkodom”. (Károlyi Sándor levelei feleségébe^. I. 1704—1724. Debrecen, 1994. 1712. július 14-i levél. 183-184.) Sajnos nem tudjuk, ki volt az a „nagy ember”, aki Szatmárt támogatta. Elképzelhető, hogy a kancellár, mivel a városi követek leveiből úgy tűnik, ő végig inkább a város pártján állt. Szatmárnémeti tehát nem hiába tartotta Károlyit veszélyes ellenfélnek. A szabad királyi városi rang nem csak a nemesi kúriája miatt okozott gondot, hanem a város így kikerült volna a megye ellenőrzése alól is, ezért Károlyi célja: „az országot ellene támasztván, megválik Isten mire segít, de ha tehetem, az Császárnak hasznot hajtok (...), de talán magunknak is, és megmutatom mit teszen egy vármegye”. (Uo. 1712. július 21. 190.) Károlyival szemben a városiak a maguk csekély anyagi erejére voltak utalva, és a bécsi 77
