Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Társművészetek
2. Erdei Anna, Zagyva László szatmárnémeti tárlata Erdei Anna és Zagyva László szatmári művészek, bár Erdei Anna a líceumi évek óta, Zagyva László az egyetemi évek óta nem itt él. Szatmáriak, hiszen itt szerezték első, alapvetően fontos, ha úgy tetszik meghatározó jellegű tapasztalataikat az őket körülvevő világról, azt az útravalót, amely mindenkit elkísér egy életen át, és amelyből valamennyien gazdálkodunk. Gyakran eltérő véleményeket, ritkán indulatokat is kavar egy-egy művész hovatartozásának kérdése, hiszen a Szatmáron felhalmozódott tapasztalati, érzelmi alapra mindkettőjük esetében rátevődött egy másfajta érzésvilág, látásmód, attitűd, amely kisebbnagyobb mértékben hatást gyakorolt gondolkodásmódjukra, tehát életművükre is. Az alap viszont megmásíthatadan, megváltoztathatadan, a későbbiekben minden erre épül. Természetesen nekik is több tanáruk, mesterük volt, sokan segítették őket a pályakezdő években, a valóság viszont az — és ezt minden alkotó pontosan tudja —, hogy a legfontosabb dologban, az egyéni hangvétel, közlésmód kialakításában mindenki végérvényesen és magától értetődően egyedül marad. A marosvásárhelyi iskolának, művészeti líceumnak hatalmas vonzereje volt az ötvenes, hatvanas években. Nagy alkotó és pedagógus egyéniségek alakították a sorsát következetességgel, igényességgel, szeretettel, így válhatott rövid idő alatt az ország egyik legismertebb, legeredményesebb középfokú művészeti intézményévé, amelynek hatása gyakran még az egyetemi évek alatt és után is elkísérte az itt végzetteket. Nem kivétel ez alól Erdei Anna sem, aki az eltelt évtizedek során marosvásárhelyi és kolozsvári ízekkel, zamatokkal fűszerezte szatmári kiindulópontjait és ebből formálódott, erősödött az a szakmailag rendkívül igényes, alapvetően lírainak, néha tűlérzékenynek tűnő, de olykor robusztus, drámai kifejezésmód, amellyel a tanárként is tevékenykedő grafikusművész az élet, mindennapjaink alapvető kérdéseire keresi a választ alkotásaiban. Férje, Zagyva László a szatmári líceumi és népművészeti iskolai tanulmányai után Kolozsváron végzett a Ion Andreescu intézet szobrászati szakán, Erdei Anna évfolyamtársa volt. Nem csoda, hogy a két szatmári fiatal hamar egymásra talált. Előbb Marosvásárhelyen dolgoztak, majd 1990-től Nyíregyházán élnek, ahol mindketten az ottani művészeti líceum (szakközépiskola) tanárai voltak nyugdíjaztatásukig. Erdei Anna jól ismeri, hosszú időn át tanította a különböző hagyományos grafikai eljárásokat, ennek ellenére ritkán használja fel ezeket a szó szoros értelmében vett alkotómunkájában. Egyéniségéhez, mondanivalójához a rajz közelebb áll. Erőteljesek, kifejezőek a nyolcvanas években készített szénrajzai (Ha elszáll az angyal, Genezis, A tükör, Pegazus I, II, III, Elégia, Tükröződés), amelyeken leggyakrabban a feketefehér kifejezőerejével él, olykor vörös vonalakkal, foltokkal erősítve fel a mondanivaló drámaiságát. Külön világot alkotnak a Rajz és kollázs címszó alatt csoportosított fekete-fehér munkái, amelyek merev dekorativitását a művész érzelmesnek ható, de szigorú keretekbe zárt líraisággal oldja, és ezzel az élet, a körülmények diktálta ellentmondások, a feladatok és vágyaink közötti betölthetetien űr nyugtalanító érzéséről vall. Elmeséli, hogyan lesz az eget ostromló Bábel tornyából végképp lezáruló lapos út, hogyan alakul át egy sziporkázó, egyedi csoda néhány perc alatt, szinte észrevétlenül erőtlen, letargikus fásultsággá. 70
