Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Végh Balázs Béla Markó Béla kettős könyvbemutatója Szatmáron Bevezetőként arról szeretnék beszélni, hogy többféle Markó-kép is él kortársaink tudatában: a pedagógusé, a szerkesztőé, a közéleti emberé, a politikusé — és ami ma este mindegyiknél aktuálisabb: a költőé. Minden attól függ, melyik irányból közeledünk a Markó-jelenséghez, ill. sokoldalú személyiségének melyik összetevője érdekes számunkra. Én évek óta gyermekversein keresztül ismerkedem a költővel, gyermeklírája oktatói munkám tárgyát képezi az egyetemen, továbbá kritikusi, szövegértelmezői képességeimet gyakorolom rajtuk. Mostani vállalt feladatom két újabb verseskötetének rövid ismertetése, felkeltve irántuk az olvasói figyelmet. Számomra ez egyszerre kihívás és kockázat. Kihívás megtudni azt, hogy a gyermekversek jó értelemben vett naiv, mitikus-animisztikus világához képest milyen lehet az úgynevezett „felnőtt versek” szövegvilága, költői világképe. Kockázatos elhagyni a biztonságot jelentő kutatási területemet (gyermekirodalom). Vajon rendelkezem-e az ilyenkor szükséges életmű és szövegismerettel, hatékonyak-e az általam birtokolt szöveg- és líraelméleti fogalmak az újabb, a felnőtt olvasóknak szánt versek esetében? Markó Béla mindkét könyve (Elölne\et, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2014; Passiójáték, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2015, Részegh Botond képeivel) a gazdag európai szonett-hagyományt asszociálja számomra (különösen a franciát és a németet), azon belül is azt a vonulatot, amelynek témája valamely társművészet: képzőművészet (R. M. Rilke), ill. (vers)zeneművészet (P. Ronsard, A. Rimbaud, P. Verlaine, St. Malarmé), továbbá az egzisztencializmus gazdag irodalma; a földi világhoz és a túlvilághoz, az istenhez való emberi-költői viszonyulás. Mindkét kötet alkalom arra, hogy mozgósítsa versolvasói tapasztalataimat, és átfogalmaztassa velem az említett témakörökben rögzített következtetéseimet. (Az Elölné^etről) Markó Béla szonettjeinek olvasásához gazdag műveltségélményre van szükségünk, előzetes tapasztalatokra (képzőművészetiekre, irodalmiakra és bölcseletiekre), olyan kifinomult receptorokra, melyek képesek érzékelni művészileg teremtett világok interakcióit. Ezt befogadóként csak akkor tudjuk megvalósítani, ha rendelkezünk legalább két egymástól nem egészen független képességgel: a szabadság- és játékvággyal. Mindkettő jelen van a művészek alkotó tevékenységében is: a képzőművész szabadon játszik a formával, a színnel, az árnyékkal és a fénnyel; a költő pedig a szavakkal és a vers formai elemeivel. Markó Bélának könnyű a játék, birtokolja a formai biztonságot és ebből a biztonságból fakadó alkotói derűt. Nem hagyja perspektíva nélkül versolvasóját sem, számára is biztosít játéklehetőséget: választhat, hogy a vers felől közelít a képzőművészeti alkotásokhoz, vagy fordítva: a képek felől a szöveghez, netalán egyszerre fogadja be mindkettőt. A költő ebben a szabad asszociációs játékban azzal fegyelmezi önmagát, hogy kötött versformát választ, a szonettet. így is folyamatosan és szenvedélyesen feszegeti a korlátokat, Kosztolányi kifejezésével szólva „gúzsba kötve táncol”. Szubjektív elkötelezettség ez egy műfaj iránt, és évtizedekre visszanyúló hagyománya van az életműben. A mostani kötet szonettjei is többek mint reflexiók egy-egy képzőművészeti alkotásról vagy egy témáról, és nem az eltérő művészeti ágak és műfajok versengését nyújtja, hanem teljes 57
