Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Tanulmány, recenzió, kritika
Magvető, Budapest, 1979, 463—477.; Fülöp László, Nagy László pályaképébez = Uő., Elő költészet, Magvető, Budapest, 1976, 377—418. — A Menyegző „monumentális, bartóki verskompozíció”. Tarján Tamás, Nagy IJszló tekintete, General Press, Budapest, 1994, 140. 16. Görömbei András, Nagy I Jszló költészete, Kossuth Egyetemi, Debrecen, 2005, 379. 17. Jánosi Zoltán, Nagy Eászló mitologikus költői világa, Felsőmagyarország, Miskolc, 1996, 322. 18. Uo., 321, 322. - Lásd még a szerző további köteteinek Nagy Lászlóról szóló fejtegetéseit, például Jánosi Zoltán, Idő és ítélet, Felsőmagyarország, Miskolc, 2001; Uő., A Csodafiu-szarvas, Nagy László Szellemi Öröksége Alapítvány, Iszkáz, 2003; Uő., Fűszál és mindenség, Holnap, Budapest, 2005; Uő., Barbárok hangszerén, Holnap, Budapest, 2010; Uő., Kutyák a babakocsiban, Felsőmagyarország, Miskolc, 2015. 19. „Múltból jövőbe hidal az elszántság, az évezredeken át megújuló szándék.” Széles Klára, Nagy Eászló himnusza = Uő., A létté vált hiány, Felsőmagyarország, Miskolc, 1995, 27. 20. Czine Mihály, Magyar irodalom a huszadik században, Kortárs, Budapest, 2001, 158. 21. Ködöböcz Gábor, Nagy Eászló költői világképe hosszú énekei alapján, különös tekintettel a Menyegzőrí = Uő., Értékvilág és formarend, Felsőmagyarország, Miskolc, 2003, 136,137. 22. Kiss Ferenc, Menyegző — Uő., írások Nagy Lászlóról, Püski, Budapest, 1993, 88, 89. — Lásd még főként Vasy Géza, Nagy IJszjó-tanulmányok, Mikszáth, Veszprém, 1993; Uő., Nagy Eászló, Balassi, Budapest, 1995; Uő., Nagy Eászló, Elektra, Budapest, 1999; Tüskés Tibor, Nagy IJszló, Szépirodalmi, Budapest, 1983; Tolcsvai Nagy Gábor, Nagy IJszló, Kalligram, Pozsony, 1998; „Inkarnáció ezüstben”. Tanulmányok Nagy Usz/óról, szerk. Tasi József, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996. 23. Lásd Laurent Jenny kategóriáit: A forma stratégiája, Helikon 1996/1-2., 23—50. 24. Gérard Genette, Transzjextualitás, Helikon 1996/1-2., 82—90. 25. Bezzeg János, Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom, Jelenkor 1979/6., 575. 26. „Mi lesz a világgal, amely nem vers, nem szó, szabályai nem a végtelen könnyűség, a nyelvben, a versben fellelt szabadság szabályai?” Markó Béla, „játsszuk, ami nincs, de lehetne" (.Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom. Hátrahagyott versek) — Uő., Az erdélyi macska, Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2010, 54. 27. „Szilágyi Domokos lírája e föladhatatlan teremtő és világbíró vágy útjának és az út következményeinek a végsőkig következetes végigjárása, s mint ilyen, önmagával szembeni irgalmatlanságában a magyar irodalom történetében talán egyedüli”; „Szilágyi Domokost - többek közt - az a Nagy László búcsúztatta el, aki a szelektáló köztudalom, meg a párbajozó csoportok önreprezentációja szerint a másik (ti. a képviseleti, vagy a vátesz magatartást preferáló népi-nemzeti) ’oldal’ szimbolikus alakja lett. Tény: aki ma vitán felüli példának tudja az egyiket, inkább kétellyel néz a másikra - vagy a híveire, követőire legalábbis. Pedig ha valakik, akkor ők aztán valóban összetartoztak, s nemcsak annak okán, hogy Szilágyi a legnagyobb élő költőként éppen Nagy Lászlót nevezte meg, vagy hogy - mint életének közeli tanúi elmondták - a Deres majálist lemásolta kézzel - állítólag!? - egyeden éjszaka. Nem a poétikai karakter s a két világkép azonossága fűzte őket össze igazán, hanem az inkább, amit nekünk is oly sürgősen vissza kellene perelnünk. Ök még tudták ugyanis, hogy vérre megy a játék, számukra az irodalomnak volt még tétje, miként a kimondott szónak s az életnek is. A különbség persze tapintható, s nem csak abban, hogy amíg a szóképektől Szilágyi egy időre elköszönt, addig az idősebb poéta a maga metaforáihoz haláláig ragaszkodott. De abban már igen, hogy amidőn — úgy a század hatvanas éveinek közepétől - a Menyegzőben is verssé formált morális csalás nyilvánvalóvá lett, s az értéktudat, meg az érték érvényesítésének lehetősége — illetve az ebben való hit - egymástól távolodni kezdett, a hatalmak vájta határon inneni költőtárs makacs értéktudata - az új formák megannyi változatát is keresve bár - továbbra is sértedenül megmaradt. Az ő utolsó egy-másfél évtizede a visszaperlés avagy a folytonos értéktanúsítás mind keserűbb utóvédharcának jegyében telt, ezt tette akkor is, amikor költőtársa koporsójánál prózaverssel búcsúzott (Aki szerelmes lett a halálba). „Halálod a pazarlás ideje már. A megtartók jöjjenek, igen.” - mondta Nagy László akkor. Szilágyi Domokos számára az említett elmozdulás önnön értékbiztonságának a szétporladását jelentette, így ő — mivel az Istentől való kegyelemben bízni nem tudott — a világ végső elrongyolódásáról adott hírt, vigasz nélkül ugyan, de illúzióktól mentesen. Két egymást kiegészítő, de egyaránt nélkülözhetetlen morális és költői tanúsítványa ez sorsunknak: annyi bizonyos, mindkettőbe bele lehet halni. Vagy a szív szakad meg, vagy az élet iránti bizalom fogy el végleg. Mindkét halállal mi (...) lettünk kevesebbek.” N. Pál József, Szeretett volna élni 2000-ig. Szilágyi Domokosról — huszonöt év után — Uő., megtartók jöjjenek...", Felsőmagyarország, Miskolc, 2004, 210, 217—218. - S különlegesen érdekes, izgalmas újdonság: a Menyegző egyfajta bravúros formaparafrázisának, katartikusan szubverzív témavariációjának tekinthető poé55
