Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

van a legjobb tanári kar, olyanok, akik az apámat is tanították, unták már a világot, a tam'tást meg a rendszert, alig érdekelte őket a tananyag és az a rengeteg politikai hülyeség, amit le kellett nyomniuk a torkunkon. Néha úgy tűnik, mintha mindenki egy békés lógásban élte volna azt a négy évet, ami az érettségiig tartott, a tanárok várták a nyugdíjat, mi a vakációt és a műhelygyakorlatot, anyám, hogy szombatonként hazamenjek, feltarisznyáljon és kimossa a ruháimat, meg aláírja az ellenőrzőmet, amelyben egyik gyenge osztályzat követi a másikat. Az égvilágon semmit nem tanulok, a délutáni szilenciumon olvasgatok, Jack London a kedvencem, este randalír van, tavasszal pedig írni kezdem az emlékirataimat egy kockás füzetbe, senki nem törődik vele, hogy mi az, mivel foglalkozom. A matematikát nem tudom, de sosem állok bukásra, a többi tantárgy jól megy, erőfeszítés nélkül, a műszaki tárgyak románul, azokkal egy kicsit meg kell küzdenem az elején, de kiváló mérnöktanáraink vannak, és a világ leggyönyörűbb nője tarnt geológiát, mi fiúk mind szerelmesek vagyunk belé. Engem korábban is érdekelt a földtan meg az ásványok világa, jártam szénbányában, úgy tudtam, hogy a geológusnak szakálla van, és azt dolgozza, hogy a hegyeket járja, és a kőzeteket gyűjti tanulmányozás céljából, ehhez képest az első élő geológus, akit láttam, egy tündéri zöld szemű nő volt.

Elénk vita támadt egy szünetben, vajon a kőolaj a dinoszauruszok zsírja-e vagy sem, és amikor a szépséges tanárnéni elmondta, hogy nem lehet pontosan tudni, hogyan keletkezett a kőolaj, van egy szerves eredetre meg egy szervetlenre alapozott elmélet, nagyon elszomorodtam, mert ez azt jelentette számomra, hogy valójában semmit sem tudunk. Akkor még úgy tartották, hamarosan elfogy az utolsó csepp kőolaj is, a legutolsó jégkorszak nem múlt el teljesen, jön a következő, hidegek voltak a telek. Ma is azt gondolom, hogy egyszer csak a Föld elkezd lehűlni, senki nem fogja tudni, miért, ahogy már annyiszor lehűlt és felmelegedett, akármit ügyködött az ember, mert leginkább nem is volt. Lépték kérdése az egész.

Van valami sajátos melankóliája az őslénytannak, mert az ember a világ múlandóságát tanulmányozza. Engem nem is a millió évek ejtettek ámulatba, nem az evolúció zavaros elméletei, melyeket bármely középiskolás játszva meg tud kérdőjelezni, hanem az átmenetiségünk és a parányiságunk nagyszerűsége, és hogy ezt mi mind tudhatjuk, talán csak azért van az egész, mert elgondoljuk. Lenyűgöztek a hatalmas fúrómagok, amelyek egy tanteremben hányódtak rendezetlenül, és számoltuk rajtuk a geológiai rétegeket és korokat, bár nem tudtuk pontosan, melyik minta honnan származik. Rudapitecus hungaricus, mondtam egyszer a tanárnőnek, amikor az emberi evolúcióról is óhatatlanul szó került, és megbeszéltük, nem lehet az embert a majomtól, még csak közös őstől sem eredeztetni, de ne mondjuk el senkinek, hogy ő ezt így gondolja, mert kirúgnák a tanügyből, és nem szeretne visszakerülni a kőolajkúthoz, azután végigbeszéltük az összes neandervölgyi meg cro-magnon-i leletet és az Australophitecus darabkáit, mert ez nagyon érdekelt, és nem akartuk mi a teremtés meg az evolúció hívei közötti konfliktust eldönteni. Az első padban ültem, nekem magyarázott és a padtársamnak, az osztály csendesen zsivalygott hátul, és olykor arra gondolok, hogy Sophie Marceau hasonmása tanított nekem geológiát, csak nagyon nehezen értettük a moldvai román kiejtését.

Persze, az élet ennél sokkal prózaibb és nehezebb volt, mert az internátusbán minden bentlakónak konyhaszolgálatot is teljesítenie kellett, tánti Zsula meg tánti Maruca kövér,

35