Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
mondja, mielőtt elővenné a mappát és benne a lapot. Milyen ember, kérdezi Béla, ahogy a két kezét összekulcsolja ültében a feje mögött hátul a tarkóján és az ablak felé fordul és a homlokát ráncolva valamit nézni kezd ott kint túlnan. Hát ez, teszi elé a papírt. Igen, mondja Béla, bár rá se néz a lapra. Mi van vele? Azt kérdezem én is. Ezért jöttél át, kérdezi még Béla. A görbe lábú ember elmagyarázza. Nem akartam telefonon. Hogy mért adtátok át. Hogy mit is kezdjek én most vele. Béla hátradől a székében és azt mondja, Az elnök kérte be magához a papírt. Ide is csak most adták át. Vagy egy hete, a bányától. Aha, mondja a görbe lábú, Akkor már értem. Mert nem tudtam elképzelni se, hogy kerül ide. Aztán gyorsan hozzáteszi, amikor nem hozzátok tartozik a tanya. Akkor egy kicsit megáll és a másik is úgy tesz, mint hogyha mérlegelné, van-e vagy nincsen annak értelme, amit a görbe lábú ember mondott. Nem bizony, bólint rá Béla, Nagyon jól látod, kérlek. Halvány gúnyos kis mosoly a szája szögletében. Akkor te nem is tudod, hogy, kezd bele a görbe lábú, de a másik közbevág. Nem bizony, nem-nem. Nem tudok én semmit se. Aztán már mikor kifelé menne a görbe lábú, a másik előrehajol egész az asztallap fölé. Az elnök tudja, hogy? Nem fejezi be. A görbe lábú azt mondja magában, szóval te tudod. És magadban röhögsz, hogy azt mondom rája, ember. De hangosan csak annyit mond, miközben megrázza a fejét, az elnök nem idevalósi. Béla kiegyenesedik. Megmondhatom annak a kettőnek a nevét, akihez fordulhatok Vagy ki akarsz motorozni? A görbe lábú öszszekattintja a táskáján a csattot. Nem akarok. Máshova akarok menni. Béla belesüpped a karosszékébe, lassan hátradől és a hasán fűzi egybe a két keze ujjait. Én erről nem tudok semmit, mondja egy idő után. A görbe lábú bólint. Ha gondolod, a látogatás meg se történt. Béla elhúzza a száját. Nem kell. Tiszta lapokkal játszok. Jó neked, mondja a másik és elmegy. A motorral áthajt visszafelé a hídon, de nem fordul be a kis köves utcába, hanem megy tovább. Felkap a dombra, lassan kiér a házak közül és máris a hosszú egyenes hullámzik előtte az állami gazdaság parcellái között. A végében lehajt az útról, a gazdaság kapuján át be a hodályok előtti udvarra. A motor zajára kalapos, szakállas ember jön elő az első épületből. Adjon isten, titkár elvtárs. Miféle köszönés ez, szól rá a görbe lábú, ahogy lelép a motorról. A másik ijedten lekapja a kalapot a fejéről. Már úgy értem, de a görbe lábú ahogy odaér, elvigyorodik és oldalba vágja. Hogy ityeg a fityeg, Pestám, mondja neki. Akkor a szakállason látszik, hogy mindjárt megkönnyebül. A frászt hozod rám, Tibikém. A görbe lábú igazából meg sem áll. Azt mondja, az öreg hátul van? A másik meg bólogat, ott-ott, és elnéz utána. Amikor a görbe lábú hátranéz könnyed mosollyal, hogy köszönömöt intsen, félrebillent fejjel még mindig őt figyeli. Azután eltűnik az iroda ajtajában, amelyiken kijött. A hodályok mögött hátul szélkerék nyekereg, valaki a kerekeskút kerekén a láncot ereszti vagy húzza nagy csörgéssel. A két öreg csöndesen üldögél kissámlikon az árnyékban a nagy csontos térde mögött és kosarat foltoz és közben meg valamit rág mind a kettő. Bár a szájuk azért legalább nem egyszerre jár. Jó nagyot, köszön rájuk, amikor odaér közel a görbe lábú. Szebasz, Tibusz, mondja az egyik, mondja a másik is. A görbe lábú szétnéz, hogy mire ülhetne, de nincs ott semmi. A két öreg a szöszmötölésből nem is nagyon néz föl, úgyhogy végül a görbe lábú azt mondja, Feri bátya, hol a lófaszba van ez az Imi? Mi a fasz van ezzel a kölyökkel? Az öreg, akit megszólított, akkor felnéz. Nono, azt mondja. Attó, hogy eeső titkár letté, még nem beszélhecc úgy az embervei, akar a kutyával. Nem 20
