Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

ül abban a sarokban, amelyikre az elébb még a száját húzta és leteszi a lapot maga elé az asztalra, de közben míg merőn figyeli, már a zsebében kotorászik és aztán előhúzza a cigarettát meg a gyufát és rágyújt. Odahúzza a keze ügyébe a hamutálcát és aztán fújja a füstöt és elgondolkozik. Amikor végez, feláll és leakasztja az ajtó melletti akasztóról a kis könnyű szürke dzsekijét és felveszi. Az íróasztalhoz lép és fogja és beilleszti a fehér a szalagot az ágendájában a mai naphoz és összecsukja, aztán a golyóstoll kallantyúját becsúsztatja a műbőr fedél alá, aztán az ágendát a beleszúrt tollal a belső zsebébe rakja. Már majdnem kimegy, amikor visszalép a papírlapért a dohányzóasztalhoz. Felveszi és megáll, mert nem akarja összehajtani. Végül megkerüli az íróasztalt a táskájért, felteszi az asztalra, felnyitja, a hátsó rekeszébe csúsztatja a papírlapot. Azután kiveszi belőle, hóna alá kapja a táskát, a másikban meg a lappal kimegy a titkárnőhöz.

Egy mappába rakja már ezt bele nekem, mondja, ahogy odaadja neki a lapot. A nő megteszi. Most már a mappát rakja be a táska hátuljába a görbe lábú ember. Mondja, mit kell itt csinálni, hogy az embernek az irodájában telefonja legyen. Kinek kell szólni. Bárkit felhívok az elnök elvtárs szobájából, akit csak szeretne, feleli szolgálatkészen a nő. Nem, nem, ingatja a fejét a görbe lábú ember és az ujjával is mutatja. Aztán azt mondja, legyen szíves keresse elő a napilapokat úgy az ősz végétől vagy egy hónapra visszamenőleg. Csak tegye be oda nekem az asztalra. Ha keresnek, házon kívül vagyok, mondja, és otthagyja a nőt. Annak megint későn jut eszébe és már nem akar utánaszaladni.

A görbe lábú ember végigdúlöngél a hosszú, hűvös folyosón, míg elér az ajtóig. Odakint meleg van, a köves tér fölött enyhe huzat inog. A táskáját odaszíjazza a kismotor hátuljára, azután felül és indul. Eldöcög végig a köves úton a park mellett, aztán egy nagy kanyarral megkerüli a vasasboltot és onnan már a híd felé pislog, nem jön-e semmi szembe. Aztán két derékszög-kanyarral ráfordul a fahídra és aztán lefordul róla a túloldalon. Egy kis darabon a patak mellett döcög, azután még egy meredek kanyar meg még egy, és a kastélyhoz ér. A magtár előtt szekerek állnak. Emberek jönnek-mennek a kastély udvarán. Odébb egy árnyékos zugban a rossz nyugszékén a régi gazda ül és tátott szájjal alszik, éppen a gazdaságnak nevet adó nagy színes égi izé húzta csóva farkincája alatt. A rossz lába kockás pléddel takarva. A görbe lábú ember odakiált neki, hogy Szerbusz, Buckó, annak meg, a hangtól-e vagy valami mástól vagy csak úgy, a mellére billen a feje.

Odabent a téeszirodán is ugyanolyan nagy a sürgés-forgás, mint az udvarán. Amikor megtalálja Bélát a szobájában a tervrajzokkal teli asztalánál, az feláll és kezet fognak. A nagy darab bajuszos ember úgy vigyorog, hogy a lenőtt fekete arcszőrei közül is elősárgállik a foga. Mi újság, titkár elvtárs. Mi járatban mifelénk. Egyiket se kérdezi, hanem csak úgy mondja. Hellyel kínálja és kávéval. Amikor kérés nélkül is tele bögrével kap, cukor nélkül, egészen elámul. Akkor Béla azt mondja, Erzsiké ránézésre tudja mindenkiről, hogyan szereti. A görbe lábú ember odanéz a széles, pattanásos, horpadásos arcú nagy darab titkárnőre, ahogy a sonkáin ide-oda gurulgat az iroda előtti helyiségben. Ilyen kellene nekem is. Az enyém bezzeg, kezd bele, de aztán végig se mondja, csak legyint. Melyik az? A biciklis. Bélának felcsillan a szeme. Aha. A Manci. Azt mondják pedig, az is érti a dolgát. Hogy nagyon úgyeske. Már persze nem a kávéra gondolnak. Harsányan felnevet, s a görbe lábú ember is beleköhécsel a nagy bögrébe.

Akkor valamivel később ölébe veszi és kinyitja a táskáját. Bélám, van ez az ember,

19