Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)

Szépirodalom

sza magát az asztal mögé. Az új íróasztalához az új irodájában.

Kihúzza a nagy középső fiókot, azután sorra az oldalsó fiókokat és mindbe belenéz és azután mindet visszatolja. Az asztal szélére egybekészített újságokat felhajtja, a címlapjukra pillant, azután odafordul a papírokhoz a másik oldalon. A nagy üveglapnak a másik oldalán, amit az asztal közepére fektettek, hogy sima felületen lehessen írni, és ami alá képeket meg okleveleket meg képeslapokat lehet majd rakni. Ha lesznek. Nem nyúl a papírokért, ahelyett kiszól a titkárnőjének, hogy Kollegina, jöjjön be kérem, azután kikiabál, azután vár egy kicsit, aztán meg feláll és odabiceg az ajtóhoz és magában szentségei a szigetelés miatt. Díszszegekkel műbőrhuzatot szegecseltek az ajtóra, és a műbőrhuzat alatt meg hangszigetelő párnák. Megnyitja az ajtót és csöndesen kiszól a résen. A titkárnő odakint rádiót hallgat és most gyorsan lehalkítja. A görbe lábú ember még vissza sem ér a székéhez, már ott áll az asztallal szemben. De azalatt is elfelejti, mit akart kérni tőle. Végül főzet vele egy kávét. Ahogy a titkárnő megfordul, a görbe lábú ember közelről is meglátja azt a kis erős, formás vádliját, ami a biciklizéstől olyan. Neki az egyik lába nem is éri el a pedált. Azért jár kismotorral inkább.

Amikor a titkárnő bejön a kávéval a kicsi csészében, elmondja, melyik oldalra rakja a friss postát meg a bejövő iratokat. Odamutat az asztalon, bár nincsen is rajta más, csak az újságok, úgyhogy nem lehet eltéveszteni. És hogy máris van, ami őrá vár, nem tudja, a titkár elvtárs átnézte-e már. A görbe lábú ember a kicsi csészét nézi maga előtt és elhúzza a száját. Én ilyenkor reggel nagyon nagy adagot iszom. Meg délben. Teásbögrébe hozza máskor. És azt is tele. Azután beleiszik és még jobban fintorog, ahogy leengedi. És csak semmi cukor, kollegina. Nem árt nem feledni. Most az egyszer megiszom így is, mert nem pazarlunk. És köszönöm szépen.

Amikor a titkárnő kimegy, megoldja a nyakkendőjét és feláll és odaballag a két ablak közötti sarokban álló páncélszekrényhez. Nyitott ajtaja mögül odabentről kibámul rá a fekete filccel kibélelt nagy büdös semmi, hogy majd ő vajon miket rak be oda. Iratszekrények, fiókok, műbőr ülőgarnitúra a dohányzóasztal mögött, az asztalon hamutálca. Lebiggyeszti a szája sarkát, mint akinek nem tetszik valami. Visszaoldalog az írósztalához, leül, kezébe veszi a legfelső lapot a papírkupac tetejéről. Lehajol, felveszi a táskáját és az ölébe állítja és kikattintja a csattot és felnyitja. Előveszi belőle a szemüvegtokot, a műbőrbevonatú ágendáját meg a sötétpiros, keskeny kis cipzáras tolltartóját, azután összecsukja a táskát és lerakja maga mellé vissza a padlóra. Kiveszi a tokból a szemüvegét és az orrnyergére illeszti. A tokot összecsukja, lerakja az asztalra, azután kihúzza a nagyfiókot és inkább abba rakja bele. Mellérakja a tolltartót is, de abból a golyóstollat, a tintaradírt meg a rövidke vonalzót kiteszi az asztalra maga elé még előbb. Fogja az ágendáját és kihajtja a fehér szalagnál. Még az előző napot jelzi, dehát ugyanazon az oldalpáron van a mai is. Közben a fejét feltartja és az orrával is rásegít, nehogy előrebukjon a szemüveg. De még igazán hozzá se kezd, amikor valaki máris bekopog, és a görbe lábú ember hiába néz föl az iratból kiszólva, hogy szabad, megint kopognak. Akkor leereszti a papírt és kikiált. Akkor aki kopogott, bejön. A függöny a nyitott ablak elől a huzattól a szoba közepére libben. A szél felforgatná a papírokat, ha a görbe lábú ember nem tenyerelne rájuk. A látogató még a zakóját is fölvette a gratulációhoz és a nyakkendőjét szorosra húzta hozzá. A görbe lábú ember leveszi a szemüvegét és feláll az asztal mögül és elmosolyodik, amikor kezet nyújt. A negyedik gratuláló-17