Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Szépirodalom
legszívesebben összejárkálnák azt a szabadon hagyott, puha felületet, hogy a délelőtti műszak parázs szentségeléssel vegye fel a munkát. De aztán nem mozdulnak. Tibor a cipőjét félti, Dumitru a tekintélyét. Két évre rá érkezik meg a jóváhagyás, hogy nekifoghatnak a városszéli felüljárónak.- Az meg mi? — kérdi csodálkozva Tibor.- A legelső terv — morogja Dumitru. — Akkor készült, amikor még itt se voltál. Amikor még nem akartunk felvágni a szovjetek előtt. Az egyik szekrényből szamárfüles iratcsomót húz elő. A vasúti sínek fölött átvezető felüljáró kicsit darabos, de tiszta munka. Dumitru most mégis úgy teszi le az asztalra, mintha Marci egyik ákombákomos rajza lenne. Olyan, amilyeneket Tibor őrizget az asztalán. Rá egy évre már Dumitru se jön vissza Bukarestből, pedig épphogy elkezdték kiönteni a pillérek alapjait. Innen már Tibor is boldogul, ez van a kézszorításában. Meg az, hogy a monstrumra azért visszatérne. És majd megpróbál mozgatni valamit a völgyhíd érdekében. Lehet, hogy csak elakadt valahol az engedély. Szürke az arca, mintha most szabadulna sok évi bezártság után. Szükségük van rám, ordítja Tibor, és Mária bezárkózik a fürdőszobába. Marci a fejére húzza a párnát, és behunyt szemmel kezdi húzogatni a ház vonalait. Vigyázva az arányokra. Abban a hónapban ér össze a két oldalról indult hídtest. így még jelentéktelenebbnek látszik, mint a tervezőasztalon. A tél jó. Télen együtt szánkóznak a folyó menti töltésen. Hógolyót gyúrnak, és arcra is lehet célozni. A férfiak célozhatnak arcra is, mondja Tibor, de csak Marci lábát találja el. Csutka előtt szinte magától porlik szét az épphogy összefogott hógolyó. Csutkát legfeljebb mosdatni lehet. A lány boldogan sikít, felizzanak arcán a szeplők. Az elgémberedett ujjakat Mária melegíti át. Tibornak teát főz, néhány korty bort önt bele, hogy legyen tartása. A tél egy hosszú karácsony. Tibor már ötkor otthon van, újságot olvas, ha kell, porszívózik, vagy tereget. Marci port töröl. A boldogság titka a munkamegosztás, morogja az apja. Az anyja arca olyan fényes, mint a politúrozott bútor. Úgy ellenőrzi, hogy az ujját végighúzza a könyvek gerince előtt. Ha oldalról látszik a sáv, akkor újra le kell törölni az egészet. Az anyja sokat nevet. Az a nevetés, ami a testből jön, és nem lehet visszatartani. Tibor ilyenkor derékon kapja Máriát, és megpörgeti maga körül. Egyszer a lába eléri a nagy, faleveles Gallé vázát, amit Ferenctől és Teréztől kaptak a tizedik évfordulóra. Drága darab lehet, Ferenc nagypapa annyi újságpapírba csomagolta, hogy amikor kibontják, a galacsinok szinte teljesen ellepik a perzsaszőnyeget. A váza szilánkokra robban a parkettán, Mária ettől még jobban nevet. De ez már nem az ő hangja. Úgy csikorog, ahogy Marci körme, ha délelőtt, amikor senki sem látja, megkarcolja a váza homályos üvegét. Télen Gusztit alig látni. A legtöbben csak akkor kezdenek gondolkodni, ha már a fagy csipkedi a seggüket, mondja, pedig nyáron még engedményt is tudna adni. Újakat épít, és javít is, amikor az északi szél megérkezik a hegyek felől. Néha olyan erős, hogy bedugaszolja a kéményeket, és elfojtja a lángot. Aki türelmetlen, gyorsan visszagyújt, és akkor már 11
