Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
érdekében támogattuk a cseh-szlovákokat, a jugoszlávokat és minden fellelhető német- és osztrákellenes mozgalmat. De a tartós rendezés érdekében korlátoznunk kell ezeknek a nemzeti törekvéseknek a kielégítését — ezt követeli meg egy nagyobb, nemzetek fölötti egység létrehozásának szükségessége Közép- és Délkelet-Európában.” A Wilson amerikai elnök által a béke előkészítésére 1917 nyarán tudósokból és szakértőkből életre hívott testület (The Inquiry — Vizsgálódás) titkára, Walter Lippmann, később neves politikai elemző, ekkor még úgy vélte, hogy a Monarchia nemzed csoportjainak jövőjét az autonómia biztosíthatja a legjobban. Wilson elnök 1918. január 8-án a Kongreszszushoz intézett 14 pontos üzenete 10. pontja: „Ausztria-Magyarország népei számára - amelyeknek a helyét a többi nemzet között oltalmazni és biztosítani kívánjuk - meg kell adni a legszabadabb lehetőséget az autonóm fejlődéshez.” Noha a fogalmazás nem volt egyértelmű, hiszen az „autonóm fejlődés” fogalmába mind a belső autonómia, mind a különválás és a teljes állami függetlenség belefért, a korabeli értelmezés az első változatra utalt. A következő néhány hónap során az elnök ugyan elfogadta, hogy „a mesterséges Osztrák Birodalmat” többé nem szükséges fenntartani, és Magyarországból is egy független államot kellene létrehozni, így a Wilson által életre hívott szakértői testület, az Inquiry, miközben 1918 elején a Monarchia jövőjét a nemzeti alkotórészek föderációjában látta, és a május 25-én elkészült részletező javaslat hat részből (Magyarország, Ausztria, Jugo-Szlávia, Erdély, Csehország, Lengyelország-Ukrajna) álló föderációt képzelt el, minden egységen belül garantálva a nemzeti kisebbségek jogait, az 1918 végén született végleges ajánlás a nemzed alapon történő szétválasztás mellett foglalt állást, a szláv és román igények javára tett jelentős kedvezményekkel. A dokumentumot jegyző Charles Seymour azonban hozzátette, hogy az új államok között a vámoknak csak névlegeseknek szabad lenniük, a kereskedelmi forgalmat pedig minden korlátozás nélkül fenn kell tartani. Befejezésül olyan megállapítást tett, ami lényegében véve elveti az egész felosztási koncepciót. „A bizottság kénytelen megállapítani, hogy a javasolt határok nem alkalmasak arra, hogy szuverén államok nemzetközi határai legyenek. Lehetetlennek bizonyult olyan határokat találni, amelyek egyszerre lennének igazságosak és praktikusak. Jó példa a jövendő igazságtalanságra, hogy a csehszlovák állam területének és lakosságának egy harmada idegen nemzetiségű lesz. Ugyanilyen igazságtalan, hogy a magyarok egy negyede idegen uralom alá kerül. De ha megkíséreljük, hogy a határ jobban kövesse az etnikai válaszvonalat, úgy képtelenek leszünk a nemzetközi határral szemben támasztott gyakorlati igényeknek megfelelni. Természetesen e nehézségek zöme megoldódna, ha e határoknak nem független nemzeteket, hanem egy szövetségi állam alkotórészeit kellene elválasztaniuk. Kívánatos az adatoknak e szempont alapján történő felülvizsgálata.” Ezeknek a terveknek és a javaslatoknak az ismeretében csak egyetérteni lehet Romsics Ignác megállapításával: „Ezeknek az [...] elképzeléseknek a tükrében Jászi Oszkár 1918 márciusában keletkezett utópiája nyilvánvalóan sokkal kevésbé tűnik irreálisnak, mint ha korából kiszakítva, esetleg kifejezetten a mából visszatekintve közelítünk hozzá.”11 Jászi Oszkár egész életműve azt bizonyítja, hogy egy széles látókörű, emelkedett szellemű magyar hazafi volt, egyben a dunatáji patriotizmus — fájdalmasan kevés követőt talált - úttörője. Felfogásának gyönyörű megvallása 1929-ben megjelent nagy művének előszava: „bár lojalitásom a magam népe iránt töretlen maradt, ugyanolyan együttérzéssel fordulok 109
