Végh Balázs Béla (szerk.): Sugárút, 2015. tél (1. évfolyam, 1. szám)
Évforduló: Jászi Oszkárról Nagykárolyban
magyar politikai elit nem mondhatott le a területi integritásról önként, ez akkor képtelenségnek tűnt fel, s politikai öngyilkosságot követett volna el az, aki ilyen ötlettel áll elő.”9 Gyurgyák szerint Jásziék nem ismerték eléggé az ország tragikus helyzetét és elmaradottságának valódi okait. Bizonyos elfogultság és doktriner szemlélet valóban jellemezte a századelő radikális és szocialista gondolkodóit, de Szarka László joggal figyelmeztet, hogy Jászi korántsem hanyagolta el a magyar társadalom, nemzeti, függedenségi szellemű részét, innen ered Károlyival és annak híveivel 1918-ban kötött szövetsége. Teljes mértékben egyetértek Szarkával, hogy „Jászi nemzetiségi politikája minden kudarc ellenére aligha tekinthető a történeti Magyar Királyság 1918. évi összeomlása előidézőjének, okának. Valójában a világháborús vereség utáni első két hónapjában, 1918 végén, az ország összeomlásával szemben az egyetlen végiggondolt politikai alternatívát jelentette. Az aktív honvédelem ennél jóval lassabban kiépülő katonai alternatívája, amelynek kidolgozását Jászi 1918 decemberének második felében már maga is szorgalmazta, együtt a szociáldemokrata párt által alapított egypárti kormány révén megvalósítható szocialista alternatívával, éppoly kevésbé bizonyult járhatónak, mint Jászi elképzelése.” Az antant által győztesnek deklarált nemzetiségek soraiban voltak, akik még ekkor is inkább Jászi és kormánya ígéreteiben bíztak, mint a rosszhírű Román Királyságban, vagy a szlovákoknak Pittburghban tett cseh ígéretekben. A megszokás, a status quo mindig gyakorol némi vonzerőt a bizonytalansággal, a kipróbálatlan ajánlatokkal szemben. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács december 20-án Kolozsvárott tartott népgyűlésén két román szociáldemokrata hirdette: „A román szocialisták a magyarság mellett.” A Tanácsköztársaság északi hadjárata során Kassát főként szlovákokból álló egység foglalta vissza. Az Eperjesen 1919. június 16-én kikiáltott Szlovák Tanácsköztársaságnak is volt némi helyi bázisa. Volt tehát oka az utódállamoknak, hogy mindent elkövettek a területi kérdésben tartandó népszavazások megakadályozására. Nem állítható, hogy a Keleti Svájc gondolatának kizárólag a magyarok körében volt bázisa, vagy hogy az a magyar szupremácia álcázott változata lett volna. A modell kétségkívül Svájc volt, ahol épp azért működött, mert az egyes nemzetiségek saját kantonjaikban önálló életet éltek, nem keverten, mai kifejezéssel valamiféle multikulturális Bábelben. Joggal mondja egy itteni szerző: „A „keleti Svájc” elképzelésével óvatosan kell bánnunk, az analógia csak néhány pontra érvényes. A legfontosabb a ’több nemzet egy államberendezkedésben’, ami a leginkább szükségessé tette a föderációs (azaz szövetségi állami) mintát. Ez a modell (eltérően a konföderációtól, amely szuverén államok szövetsége) széleskörű önrendelkezést biztosított volna a régiók számára, de egy államon belül. Egy másik elem a nyugati típusú demokrácia meghonosítása volt. Tehát egy központosított, feudális gyökerű monarchia helyett egy modern, föderális köztársaság létrehozása lebegett a szeme előtt10 A fentiek alapján az utókor hajlamos azt gondolni, hogy Jászi egy jó szándékú ábrándozó volt. Az antantnak az Osztrák-Magyar Monarchiával kapcsolatos 1917-18-as, sűrűn változó elképzelései, az 1918-as diplomáciai események és a hadihelyzet ismeretében én azt állítom, hogy jobb közép-európai alternatívák kidolgozója volt, akinek azonban a történelem - Európa balszerencséjére - nem adott lehetőséget víziója megvalósítására. E tételt alátámasztják az, 1917—18-ban született angol és amerikai béke-előkészítő tervek és javaslatok, amelyek alapgondolatai közel állnak a Jászi 1918-as könyvében foglaltakhoz. Eze107
