Dobrescu, Adela (szerk.): Samcult. Revistă de cultură şi civilizaţie (Satu Mare - Mátészalka, 2010)
Dr. Cservenyák László: Etnikai mozaik a történelmi Szatmár megyében
eszik tejjel, vagy juhtúróval. A babot sós vízben megfőzik, liszttel behabarják, ecettel ízesítik. A húst főve fogyasztják. Kedvelik a pálinkát is. A szatmári svábokról A Rákóczi-szabadságharc bukása után a Szatmári Béke csendesebb állapotokat teremtett. Károlyi Sándor gróf elnéptelenedett birtokait, - ahonnan a régi magyar lakosság kipusztult a Duna és a Bodeni-tó közt fekvő, ún. felső sváb területről (Oberschwaben) — telepíti újra. Az elpusztult falvak régi magyar nevüket megtartották, de sváb községekké lettek. Ilyenek: Nagykároly, Fény, Csanálos, Vállaj, Kaplony, Kálmánd, Mező-Petri, Mező- Terem, Nagy-Majtény, Erdőd és Béltek.13 A svábság szorgalmas és vagyonos, megőrizték - nyelvük elvesztése ellenére - nemzeti sajátosságaikat, községi településeik szerkezetét. Mivel falvaik előre megszabott rendben épültek, csinosságukkal és rendezettségükkel elütöttek a környék más falvaitól. Házaik német módon hosszú sorban egy fedél alatt vannak az állatok óljaival, az udvar végén lévő tágas csűr, hatalmas díszes kapuboltozatával, azonnal szembetűnővé teszik a sváb falut. Birtokaikat az ún. fruntrendszer (a német Pfründe) intézménye által őrizték meg. Ennek lényege, hogy a szülők kiválasztják valamelyik gyermeküket, és a gazdaságot annak adják. Ha a kiválasztott gyerek házasságra lép, megbecsülik a birtokot, és a telekre költöző nő, vagy férfi köteles az összes érték felét kifizetni, amely összegből fizetik ki a többi testvért. Az öregek visszavonulnak az ún. stüblibe, az oldalszobába és ott élik hátralévő életüket a frunt életjáradékból... A nagyidejű svábok még emlékeznek vászonnadrágjukra, fehér báránybőr sapkájukra, fehér bundájukra. Mai öltözetük - az öregeknek boxcsizma, sötétszürke nadrág, posztó ujjas, báránybőr béléssel. Kedvelték a katonaköpönyeg szabású szűrt is. Hosszadalmas, románcszerü énekeik vasárnaponként templom után röppentek fel az ifjúság közt. Szeretnek táncolni, de éjszaka soha, inkább vasárnap délutánonként. A telepítések során a maradék magyarságot Börvelybe tömörítik.14 A börvelyi magyarok vászonnadrágban, kitliben, szőttes tarisznyájukkal a szatmári vásárokon különböztek a fent leírt 13 Az Osztrák- Magyar Monarchia írásban és képben (1891.) Magyarország II.kötet p.355-362 14 VONHÁZ István: (1931) A Szatmár megyei német telepítés p.525 sváboktól, de a szomszédos ecsediektől is, akik fekete gubában és bocskorban jártak. A történelmi Szatmár megye néprajzi vizsgálata túlmutat egy rövid cikk keretén, mivel az itt élő népek műveltségét kölcsönhatásukban kevesen kutatták. Pedig a századok során a románok, ruszinok, tótok, svábok, magyarok egymásra voltak utalva. A román dézsások hordóikat, favilláikat, malomköveiket a magyar területek vásáraiban értékesítették. Innen vitték a terményt - búzát, rozsot - hegyvidéki falvaikba, családjuk élelmezésére. A szatmári magyar parasztasszonyok román bordaámsoktól vásárolták esztovátáikhoz, szövőszékeikhez a szövőbordákat. A matolcsi kisnemesi származású magyar gubások Técsőn, a románoktól vették meg a magyar juh gyapját, hogy gubává készítőévé a szatmári vásárokon román vevőkre találjanak. Máramarosból a kősót fedeles szekereken románok házalták faluról falura Szatmárban, hogy hazafelé menet olajat és élelmet vigyenek érte cserébe. A felvidéki tótok magyar gazdákhoz jártak aratni bandákban, századokon át. Az ügyes kezű sváb kőművesek és ácsok építették a szatmári parasztporták ékességeit, a hatalmas csűröket az Ecsedi-láp mentén. Az egymásrautaltságnak számtalan példáját kellene itt felsorakoztatni, ehelyett csak utalunk a csűrök, aborák, szilvaaszalok, vásárok, csíkárusok stb. néprajzi kérdéseire. Csupán a bérei makkoltatást említeném bővebben. Az okleveles és a recens anyagból is ismert, hogy Győrtelekről, Géberjénből, Mátészalkáról, általában az alföldi részekről sertéskondákat hajtottak fel évről- évre a vámfalusi, avasújvárosi bércre. A makkoltatás megszervezése, folyamata intenzív kapcsolatot jelentett az alföldi magyarság és a hegyvidéki románság között. Szabadfalvi és Gunda kutatásaiból tudjuk, hogy az első világháborúig a szatmári állattartásnak egyik jellemzője volt a sertésekkel, juhokkal való vándorlás, migráció. Szatmár egy évezredes múlttal rendelkező, se e hosszú idő alatt sajátos kulturális arculatot öltött tájegység. Szatmári a magyarság már a honfoglalás idején benépesítette, s az itt lakók a történelem során jellegzetes népcsoporttá váltak. A vidék ugyanakkor mind földrajzilag, mind néprajzilag máig megőrizte sokszínűségét, ami részint a felszíni adottságoknak, részint pedig a folyóvölgyeket benépesítő magyarságnak és 23
