Virag, Paula (szerk.): 300 de ani de la colonizarea şvabilor dunăreni în comitatul Satu Mare (Satu Mare, 2012)
Szilágyi Levente: Határnarratívák Csanáloson és Vállajon
nem használhattam egy vállaji és egy csanálosi narratíván keresztül kell rekonstruálnom az eseményeket.- Csak úgy átbiciklizett?- Igen mikor meghalt a nagynénje. Mikor a temetésen észrevette az unokatestvére, hogy ő hogy került oda és akkor: Manci, hogy jött? Hát biciklivel. Biciklivel? De visszafele ügyi azér már a katonaság kísérte, s akkor bevitték Aporligetbe. Tízezer forintjába került neki az a temetés dehát, de akkor is ott volt.- Ez melyik évben volt?- Hát nem tudom pontosan, de kommunista időben.- És itt a faluban mit szóltak hozzá, hogy ő csak úgy átment?- Nem figyelték.- De megtudta mindenki aztán.- Hát persze, mer..., itt a katonaság megállt. Még az édesapja is élt, s már az is azt mondta, hogy M„ de baj lesz belőle. Nem baj! Hát ugye akkor kapta már a táviratot, amikor már a temetés is volt. S hát ő ott akart lenni, mégis csak az édesanyjának a testvére. (T. I.-né I. M., 1959, Vállaj)- Mikor meghalt az édesanyám, akkor azonnal adtam táviratot, még az az egy első unokatestvérem lakik Vállajon, és gondolja meg hogy mit csinált. Február 28-án halt meg, egyszer csak a katonaság kint. Hát mi van, mi van? Jön felfele az unokatestvérem, kíséri a katona. Megfogta a biciklit és átjött.- Ő a Ludescher Mária?- Nem, a Scheurmann Mária. Talán tud róla?- Igen, mesélték Vállajon és vele is beszéltem.- Előbb csak figyelte a kukkerrel (a katona), szólt a posztnak, kijött a poszt, ment elé. Tudott magyarul a fiú, károlyi fiú vót. Én pont kinn vótam, mondom: ez a Manci., hajaj. A poszt az fogta hogy beviszi a plátunra. Mondom: ne vidd mán be! Adjad ide! Na akkor odaadta, de utána menjen át. (férj)- Lelökte a kis kövesút mellé a biciklijit és be hozzánk.- Jaj, ezt én is hallottam. A temetőbe már nem mehetett ki. (BA)- Kijött, de mán temetés alatt megérkezett Károlybúl a katonaság, és akkor kértük, mert a tiszt itt lakott a szomszédba, hogy hát engedje mán, mer hát annyira ragaszkodott. S akkor bátyám, a fiútestvérem az mán visszakísérte, nem várta meg a temetés végit, mán ott várták.- Annyi vót, hogy neki jelenteni kellett, ő jelentett, és a nagyfőnök az jött ki, aki itten vót forradalomkor. Az mán azóta felemelkedett és nagyon főnök vót. S akkor azt kírdezte, odahítta, oszt kérdezte, hogy mikor jön vissza a temetísrűl, hogy ü mikor tudja átadni. Mert neki telefonálni kell Nyíregyházára és akkor ü kell személyesen átadja. És mondtuk úgy másfél óra múlva. Az is rendes vót, mert ismertük jól. És akkor engedte, hogy kijöjjön a temetőbe, s akkor telefonált izére, és más akkor ü személyesen átadta, (férj)- Azt mondta: Ha körül jöttem vón, akkor nem értem vóna ide a temetésre. És én megígértem - aszmongya - a nényámnak, ha meghal én jönni fogok a temetésére. Mondom csak beállított. [...]- Ez a temetés egészen pontosan mikor volt?- Azt hiszem kilencvenháromba. Kilencvenhárom február 28. Mindenesetre jól megbüntették szegényt. Nem ide lett hívatva a rendőrségre, hanem Pestre, mert oda szólt a személyije. Itt nem csináltak semmit, itt szípen beszéltek vele. Azt is jóval később árulta el, nem mondta meg, hogy ne bántson bennünket, hogy ő csinálta ezt a 137
