Banner Zoltán: Erdős I. Pál (Satu Mare, 2002)
IV.
IV. „A hiteles, a valódi művészet - írta egyszer Eugen Schileru, a kortárs romániai művészet egyik legtisztábban látó kritikusa - egyrészt elválaszthatatlan korától, másrészt az örök emberi értékek őriző, hív foglalata, de mindenekelőtt: kortársakhoz intézett, nyílt szerelmes levél. Erdős I. Pál örömökkel és aggodalmakkal telített grafikája, amelynek leggyöngédebben meghúzott vonala is egyben szigorú figyelmeztetés kötelességeinkre, arra, hogy minden körülmények között őrizd meg önmagadat s felelősségérzetedet embertársaid sorsa iránt - ilyen nyílt levél, s akinek szeme van hozzá, életre szóló üzenetet olvashat belőle.“33 Szóban, pontosabban írásban 1982-ben is azt „üzeni“, amiben sokáig hitt, amire az egyre reménytelenebb, elfáradtabb társadalomnak valóban szüksége lett volna, s amit a hatalom minden alkotóembertől elvárt ezekben a sötét időkben: a művész „sosem önmagának alkot, hanem magasrendű hivatást teljesít: értékkel ajándékozza meg az embereket. A művésznek szüksége van arra, hogy érezze: munkájára, tehetségére igényt tartanak, közössége megbecsüli. A művész álma - kezemunkája - visszaszáll a földre, az emberek közé. Elkíséri őket mindennapi útjaikon, emlékükké válik. Szépsége (...) talán arcvonásaikat is szebbé rajzolja...“34 De annak az 1982-es bukaresti (Dalles terem), majd Kolozsváron és Szatmáron is bemutatott kiállításnak a 100 rajzán (amely fenti írásának az apropójául szolgált) már mind nagyobb és indulatosabb foltokban terpeszkedik el a tagolatlan, artikuláció nélküli sötétség, a rejtélyes funkciójú, de többnyire az ihlet, költészet, ifjúság, életöröm szinonimájaként megjelenő madarak, drapériák, szárnyak megsebesítetten vagy zuhanó repülésben keringenek az egyre zsúfoltabb, zavarosabb, kaotikusabb kompozíció légterében, a szép női arcok megfeszülnek, megszigorodnak vagy éppenséggel mind gyakrabban átadják helyüket a mű gondolatát adekvátabban érvényre juttató, mitológiai vagy modem tragédiákból előbukkanó férfifejeknek. Ez a minden kétséget kizáróan „önarcképi jelleg“ aztán 1982 után csak fokozódik, hiszen maga a művészsors, saját sorsa, az imént még oly optimista módon megfogalmazott hivatás és küldetés szépséges terhe nyer mitologikus súlyt és dimenziót, akár Magánynak (1980), akár Staccatónak (1984), akár a Mózes-sorozat bibliai csalódottságának álcázza lelke zaklatottságát. Nem készül távozni, hiszen nem beteg, egy váratlan halál jön érte 1987-ben; tehát nem a halálfélelemmel hadakozik az utolsó öt év gyérülő termésében, még akkor sem, ha például az Emlékeken (1982) maga a Halál 31
