Banner Zoltán: Erdős I. Pál (Satu Mare, 2002)

II.

nagy megtiszteltetés hallatán. Fiúi tiszteletet éreztem az élő költők legnagyobbika iránt, akit én Petőfi, Ady, József Attila mértékével mértem.

Babits a Vár alatt lakott, egyazon utcában Kosztolányi Dezsővel. Oda látszott a Vérmező krómzöldje, amely felett könnyű fellegek húztak el. Megilletődve nyomtam le a kilincset. A szobalány nyitott ajtót, aki már tudott érkezésemről, és bevezetett a lakásba. Babits felesége, Török Sophie nem volt otthon, s így a lány vezetett el a Mesterhez. Könyvekkel zsúfolt szobákon mentünk keresztül. Végül, a harmadik szobához érve, a tárt ajtón át, feltornyozott párnák között megpillantottam a költő szomorú, fáradt, meggyötört, csonttá aszott fejét. Hallottam a szívem dobogását, épp hogy el tudtam motyogni, ki vagyok, s honnan jöttem.

A szemek, azok a hallgatag és mégis beszélő szemek megbabonáztak. Szénnel alárajzolt két hatalmas drágakő. Erőlködve megszólal, jelzi, hogy nem tud beszélni, de írásban válaszol, ha valami érdekel... Nyekergő, szomorú, artikulátlan hangfoszlány hagyja csak el a torkát.

Leülök a kerevet szélére, és munkához látok. Ahogy néhány vonással megpróbálom rögzíteni az arc karakterét, érzem, kezem botorkál a rajzlapon. Lámpalázam van. De a rajz esetlenségében is kifejezi a drága fej jellemző vonásait, Dantéra emlékeztet, s pillanatra felvillan előttem a Divina Commedia költőjének Giotto készítette ismert profilja. Vajon a művész arcának külsősége hordozza-e a szellem nagyságának jegyeit? Ignácz Rózsa tette volt fel ezt a kérdést a rajzomhoz írt szövegében.

Elébe teszem a skiccet. Meszólal szomorú, berregő hangon:- Ennyire lesoványodtam?

Valóban Holbein Totentanz-metszeteire emlékeztető fej.

Már megyek, már búcsúzom, indulok az ajtó felé, s még tenyeremben érzem erőtlen ujjainak puha érintését. Visszatekintek, és ismét csak a szemét látom. A hófehér patyolatban csillogó két drágakövet.

A Vár alatt lépkedek. A meleg s a történtek elbágyasztanak. Babits Mihály arcvonásait rajzoltam. A varázs még sokáig tart. Csak az elsuhanó autók s a döcögő villamosok zakatája térít magamhoz. Mégis azt érzem ott kint a zajban, hogy a négy fal közé zárt magányban maradtak az örök dolgok, idekint minden múlandó.

Két hónappal azután, hogy nála jártam, eltemették Babits Mihályt. Mikor az esti lapban megláttam a halálát hírül adó szöveget, verse kezdett el zengeni bennem:

20