Banner Zoltán: Erdős I. Pál (Satu Mare, 2002)
I.
Erdős Pál 13 éves lestőmüvész, Dr. Erdős Mátyás járásbiró és Reismann Irma szatmári Írónő liu, Mikola András tanítványa. Magyar Mannheimer Gusztáv és Hermann Lipót a jövő nagy Ígéretének tartják. Képe önarckép búvóhelyét, a Kisfaludy utcában csatlakozik anyjához és a család többi tagjával együtt, május 7-én bevonul a Petőfi utcai gettóba. Kassán kidobja az óráját a marhavagonból, hogy anyjának egy pohár vizet szerezzen. Auschwitzban gumibotot kap Mengelétől a szemlén: „menj gyorsabban!“; majd szétválasztják őket, s többé nem találkoznak. Neki szerencséje van, mert felfedezik rajztudását s így lágerből lágerbe vezénylik, hogy immár Móricz Zsigmond, Kodolányi János, Szabó Dezső, Tolnay Klári, Jávor Pál, Páger Antal helyett SS-legények és tisztek arcmását örökítse meg (vajon hány maradt meg ezekből a portrékból, s hol őrzik őket?), így hát pontosan egy év múlva, 1945. május 7-én szabadul. Dr. Gazda Ákos nagybányai fogorvos viszi magával az amerikaiakhoz Ebensee-be, ahol újra portrékat kell rajzolnia, cigarettával honorálják, 7000 szál cigarettát rajzol össze, de Linzben átadják az oroszoknak, most őket rajzolja szalonnáért. Nem akármilyen karrier. Június elején már Pesten van, de hiába veszik fel a magyar képzőművészek szakszervezetébe s hiába marasztalja Molnár C. Pál, - reménykedik a csodában, hogy Valaki várja, újra hazavergődik, de sehol senki, emlékeivel egyedül bolyong a szatmári utcákon. * „Auschwitz, Frankfurt am Oder, Berlin, Sachsenhausen, Anstedte, Ebensee (Mathausen - B. Z.)... A deportáció szörnyű állomásai. Egy rövid újságcikk keretében nehezen lehetne elmondani, milyen élmények fűzik ezekhez a felsorolt városokhoz azt a fiatal művészt, aki az elmúlt napokban kopogtatott be szerkesztőségünkbe. Szatmár művészetet pártoló közönsége jól ismeri a nevét. Erdős Imre Pált, ezt a nagyon tehetséges, huszonkilenc éves rajzolóművészt és festőművészt. (...) Nem Szatmár műpártoló közönsége adta meg neki a belépőjegyet közép-európai térségeink legiíjabb művésznemzedékének körébe, hanem O maga. (...) Egyedül áll a nagyvilágban, de hite a művészetben máig olthatatlan. (...) Most újra itthon van és dolgozik.“5 Neki aztán valóban hinnie kell abban, hogy valami „szép új világ“ kezdődik ennyi emberi tévedés és embertelenség után. Csehi Gyula marxista esztéta és irodalomtanár (egy időben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem rektora), biztatására belép a Román Kommunista Pártba, s mint annyian a háború utáni években, úgy gondolta, ez az egyetlen út, a népi demokrácia útja, amely elvezet a tásadalmi és a szellemi értékek új rendjéhez. 13
