Diaconescu, Marius (szerk.): Mediaevalia Transilvanica 1997 (1. évfolyam, 1-2. szám)
Stat
120 Pálffy Géza váraiban állomásozó katonaság létszámában és összetételében, valamint a számukra előírt zsoldösszegek nagyságában is megmutatkozott. Az említett 1576. esztendőben például Szatmár várában 555 német és magyar gyalogos, valamint 132 lovas szolgáit. Ugyanebben az esztendőben a szintén tiszántúli és 1570— 1574 32 között teljesen újonnan épült Kálló várában ~ 150 gyalogos és 100 lovas, Ecseden pedig 50 gyalogos és 100 lovas kapott uralkodói zsoldot. Jóllehet a török elleni legjelentősebb felső-magyarországi végvárban, Egerben jóval nagyobb számú magyar lovasságot és gyalogságot tartottak (elsősorban az igen jelentős hódoltsági 33 területek magyar adóztatására ), a német gyalogság száma jelentősen elmaradt a 34 Szatmár várában szolgálókétól. De hat esztendővel később, 1582-ben is igen tekintélyes őrséget találunk a tiszántúli erődítményekben. Szatmár várában ekkor már két zászlóaljnyi német gyalogos szolgált, akiknek 70—80 százalékát a korszak legkiválóbb gyalogosai: a puskás lövészek (Hakenschützen) alkották/ Ugyanebben az időpontban csak a Bécs elővédjének tekinthető győri erődvárosban és a Stájerországot védelmező kanizsai erődítményben fizetett két zászlóaljnyi német gyalogságot a bécsi katonai vezetés. A várőrség nemzetiségi megoszlása is önmagáért beszél: Szatmáron ugyanis a német katonaság létszáma négyszerese volt a magyar őrségének, s ennél kedvezőbb arányt az Adriai tengertől Erdélyig húzódó végvárvonalon sehol sem találunk. Ezen létszámadatok mellett még két igen megfontolandó szempontra szeretnénk felhívni a figyelmet. Szatmár várában 1582- ben 34 főnyi tüzérségi stáb szolgált, mely messze meghaladta az Egerben alkalmazott 18 vagy akár a győri 21 főt. Emellett Szatmár főkapitányai a 16. Kálló várát 1570 és 1574 között — a törökök állandó és heves tiltakozása ellenére — teljesen újonnan építették fel. Új végvárra azért volt feltétlen szükség, mert a felső-magyarországi végvidék tiszántúli területén, Tokaj és Ecsed várai között mintegy 100 kilométernyi területen - Kisvárdát leszámítva — nem volt olyan erősség, amely ellenállhatott volna a törökök egyre gyakoribb betöréseinek vagy egy esetleges Erdély felől ez irányban érkező támadásnak. Szabó, 1983. 33—36. és Koroknay Gyula: Kálló egykori vára. In: A nagykállói járás múltja és jelene. Nagykálló, 1970. 59— 62. 33S zakály Ferenc: Magyar adóztatás a török hódoltságban. Bp., 1981. 74—80. 34 Pálffy, 1995. 154-155. 35 A puskás lövészekre: Kelenik József: A kézi lőfegyverek jelentősége a hadügyi forradalom kibontakozásában. A császári hadsereg fegyverzetének jellege Magyarországon a tizenötéves háború éveiben. In: Hadtörténelmi Közlemények 104/3. (1991) 118—120. 36P álffy, 1995. 161. és 166. Vö. még ezzel kapcsolatban a felső-magyarországi végvárakban szolgáló tüzérek 1585. évi létszámkimutatását (Iványi Béla: A tüzérség története Magyarországon kezdetétől 1711-ig. In: Hadtörténelmi Közlemények 29. (1928) 21. és 24.): végvár 1585 Kassa 45 Szatmár 34 Szendrő 19-SEI________________18
