Szőcs Péter Levente (szerk.): Călătorii istorice pe Valea Someşului. Ghid turistic (Satu Mare, 2014)
Odoreu
Odoreu Pe malul drept al Someşului, la mai puţin de 10 km de reşedinţa de judeţ spre est, se află comuna Odoreu, formată din şase localităţi: Odoreu (centrul de comună), Berindan, Mărtineşti, Vânătoreşti, Cucu şi Eteni. Prima atestare documentară a satului Odoreu datează din anul 1214, când Odoréul era centrul domeniului Oaş, care aparţinea regelui. Mai târziu este donat familiei Móric de Medieşu Aurit, iar în secolul al XV-lea aparţine domeniului cu centrul la Seini. Satul îşi schimbă de mai multe ori proprietarii în perioada premodernă, trecând prin mâinile familiilor Báthory, Bethlen, Rákóczi şi ale multor altor nobili mai mici. Fiind situat pe drumul dintre Satu Mare şi Medieşu Aurit, ambele puncte strategice fortificate, Odoréul este deseori jefuit de ostile în trecere. Distrugeri însemnate au fost provocate şi de incendii (în 1907 aproape întregul sat a căzut victima flăcărilor) sau de inundaţiile Someşului. Cea mai devastatoare a fost însă inundaţia din 1970. Râul a atins pe alocuri lăţimea de 15 km, cel mai afectat fiind teritoriul comunei Odoreu. Odoréul, Berindanul şi Mărtineştiul au fost distruse în procent de 50%, pe când localităţile Cucu şi Eteni au dispărut total în urma dezlănţuirii apelor. Refacerea comunei distruse a urmat principiile politicii de sistematizare, impus de sistemul totalitar comunist. S-au construit străzi şi blocuri noi, unde au fost aduşi locuitorii satelor devastate de inundaţii. Astfel, Odoréul, transformându-se total, a devenit una dintre localităţile rurale cu cea mai mare densitate a populaţiei din întreaga ţară. Biserica reformată a fost construită în 1586, turnul adăugându-se mai târziu, între 1843-1845. Biserica ortodoxă Sf. Arhangheli Mihail şi Gavriil a fost ridicată 6 SZATMÁRUDVARI Szatmárudvari község a megyeszékhelytől alig 10 km-re keletre fekszik. A községet hat település alkotja: Szatmárudvari (a központ), Berend, Kakszentmárton, Gombáserdő, Kak és Etény. A község legnagyobb településének, Szatmárudvarinak, legkorábbi írásos említése 1214-ből származik, ekkor Udvari az Avas vidékén megszervezett királyi erdőispánság központja volt. Később királyi adományként a Móric család kapta meg, majd a 15. században a szinyéri uradalom részévé vált. A kora újkortól kezdődően a falu történelmében többször váltakoznak a birtokos családok: Báthoriak, Bethlenek és Rákócziak, mellettük több kisebb birtokossal. A települést többször pusztította tűzvész (pl. 1907-ben majdnem az egész falu leégett) és a Szamos árvizei, de a 20. században, 1970-ben történt katasztrofális árvízhez hasonlót azelőtt nem jegyeztek fel. A néhol 15 km-re szélesedett Szamos folyó ebben a községben okozta a legnagyobb károkat. Szatmárudvari, Berend és Kakszentmárton „csak” 50%-ban pusztult el, de a községhez tarozó Kak és Etény teljesen megsemmisült. A kommunista területrendezési politika új koncepció alapján akarta az elpusztult községet újjáépíteni. Ez a folyamat teljesen megváltoztatta Udvari arculatát: a korábbi házak helyén tervszerű utcahálózatot alakítottak ki tömbház lakásokkal, amelyekbe a lerombolt falvak lakóit költöztették. így a falu Románia legnagyobb népsűrűségű falujává vált. A legrégibb épület az 1586-ban készült református templom, tornyát 1843-1845 között építették. A Szt. Mihály és Gábriel arkangyaloknak szentelt ortodox templom 1818-1823 között épült, egy korábbi fatemplom helyén. Ikonosztáza a 20. század elején ké-
