Porumbăcean, Claudiu (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 33/2. (2017)
Etnografie
Szilágyi Levente ma nemcsak azt jelzi, hogy a deportálásokra való emlékezés mélyen beivódott a lokális társadalom mindennapjaiba, hanem - és főként - azt, hogy a deportálásról való beszéd, a deportálással kapcsolatos történetek forgalmazása, azaz a kollektív tudás átadása, mint szocializációs aktus bizonyos csoporton belül általános és elfogadott volt. A deportálást érintő kérdéseim minden esetben, minden személynél azonnali emlékezési attitűdöt generáltak, mindenkinek volt/van saját vagy hallott története az elhurcolásokról. Keszeg Vilmos nyomán az emlékezést olyan narratív tevékenységnek tartom, mely „az individuális státusokat, lokális közösségek szerkezetét, a közösségek interetnikus és egyéb szociális viszonyait és kapcsolatait, átfogóan az egyénnek egy szociális térhez való viszonyulását magyarázza és legitimálja”. A deportálás narratívájának a megismeréséhez a deportáláshoz kapcsolódó narratívumokon át vezetett a vizsgálódás útja. Ezzel a fogalmi különbségtétellel Keszeg Vilmos terminológiai megkülönböztetéséhez szeretnék társulni. „A narratívum terminussal a konkrét - egyszerű vagy komplex, rövid vagy hosszú, orális, írott vagy képi megjelenítésű- történetet, elbeszélést nevezzük meg. A narratíva ezzel szemben a konkrét történetek, elbeszélések, valamint általában az emberi létezés integráló, egy korszakban, egy kultúrában, egy mentalitásban megragadható kerete, kontextusa.. A deportálás narratívájának fölvázolása ma már egyszerű feladatnak tűnhet, hiszen a rendszerváltást követően rengeteg tanulmány, kiadvány, dokumentumkötet, forrásközlés, illetve film, vagy szépirodalmi feldolgozása jelent meg a magyarországi németek meghurcoltatásáról. Az ezredforduló tájékán sorra jelentek meg szatmári sváb településmonográfiák is, ezekben a deportálásoknak rendszerint külön fejezetet szenteltek. Tüzetesebben megvizsgálva e deportálás narratívumokat azonban azt láthatjuk, hogy a megemlékező társadalom számára is aktualitással, jelentéssel bíró módon fogalmazódtak. Az értelmezés és a beemelt történetek szelekciójának eredendően kényszerű szubjektivitása mellett ezekben a kötetekben a deportálás diskurzusát az önigazolás igénye is mélyen átjárja. Elsődlegesen olyan olvasóknak íródtak, akik maguk is részesei voltak az eseményeknek, vagy az emlékezetközösség tagjaként részletesebb tudás birtokosai, vagyis e szövegek döntően az emlékezés segítésének szándékával születtek. Ma viszont, amikor már csak néhány élő emlékezője van az eseményeknek településenként, ezen írások a múltnak egy rögzült változatát, a hagyományt hordozzák. A deportálásokra való emlékezés formái Az emlékezetkutatás a társadalmat emlékezetközösségként definiálja. Jan Assmann szerint az emlékekre az egyén a szocializálódása során, kommunikációs folyamatokon keresztül tesz szert, így válik a közösség tagjává. Ebben az értelemben a szatmári svábokat eredendően nem tekinthetjük emlékezetközösségnek, mert a félelem és féltés által generált hallgatás megakadályozta a biografikus narratívumok generációk közötti közvetlen átadását. A rendszerváltást követően azonban azzá váltak. A deportálásokról szóló történetek a politikai rendszer felől érkező vélt és valós nyomás alól kiszabadulva szinte robbanásszerűen kerültek elő. Olyannyira, hogy az újratermelődő sváb identitás egyik alapalakzatává vált. Vállajon például, a 2006-ban induló megemlékezésekkel kezdődően látványosan megindult a történelem háziasítása, a deportálási emlékművet további szobrok és emlékművek követték. A vállaji templom mellett kialakított emlékparkban ma öt emlékmű, illetve szobor áll, ezek közül négy a sváb identitásnak- betelepedési emlékmű, Láng Gyula templomépítő mellszobra, a deportált emlékmű és az „Ulmer Schachtel” makettje egy pedig a trianoni határ meghúzásakor Vállaj és Mérk Magyarországon tartásában kulcsszerepet játszó Becsky Sándornak állít emléket. Mérken a római katolikus templom mögött álló művelődési ház falán helyezték el az elhurcoltak neveit felsoroló emléktáblát, de valamennyi sváb településen áll legalább egy emlékmű vagy emléktábla. A megemlékezési szertartások számának növekedésével, illetve a deportáltak számának 287
