Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 31/2. (2015)
Istoria culturii
Az én és a szerep(ek)... S tekintettel arra, hogy a lírai én belső történetmondása is egyfajta life history konstrukciójának fogható fel, Ady kapcsán elmondható, hogy az imaginárius - amelyben az adott és az elképzelt, a valóság és a fikció találkozik - egyre nagyobb szerepet kap benne. E tragikus találkozás övezetét a „köztesben” jelölhetjük meg. Ennek előfeltételét a fikcióképzés olyan aktusa teremti meg, amelyben a reprodukált valóság jellé válik, miközben az imagináriust olyan formulaként szerepelteti, amely lehetővé teszi, hogy felfogjuk, mire mutat a jel. A képi ihlet, a képzelet s mindez az én különös, rendíthetetlen érvényesítésével - ezek Ady poétikájának legmarkánsabb jegyei Pór Péter szerint. Az irodalomtörténész Vörösmarty Mihály és Weöres Sándor versalkotását említi párhuzamként, az a „világigazság” azonban, amit Ady - költészettörténetünkben úgyszólván páratlan szuggesztivitással - kimond, hogy vállalja a harcot a hozzá hasonlóan beteg és hanyatló etnikai közösség ügyéért, s ebben a harcban méltó vezér lehet (miközben a politikai közéletben láthatólag nincs sok keresnivalója) - Ady én-költészetének legautentikusabb, legszeméyesebb védjegye8. S ezt paradox módon (de mi nem paradox Adynál?) a nagyváradi modernizáció és modernitás élménye „hozta ki belőle” - az a megérzés (később: tudatos felismerés), hogy nyilvánosan kell állást foglalni a „magyar perben”, méghozzá talán éppen koronatanú ként. Pór Péter szerint Ady Nagyváradon érik vérbeli publicistává (publicisztikája jellegzetesen városközpontú), költészete, ezzel szemben, a fájóan falusinak érzett (látott és ábrázolt) „magyar életről” szól9. Nagyváradon ugyanis Ady - kezdődő költői küzdelmében - főleg két kifejezésmód anyagához nyúlt vissza: a századforduló „érzelmi irodalmának motívumaihoz és a falu (általa emblematikusnak tekintett) képeihez. így akarta felmutatni az „új” (jel)képalkotást és még általánosabban (de szerinte ugyanolyanszükségszerűen) a költő és a költészet „új” képzetét. Az pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a kor viszonyai között éppen Nietzsche-i ihletésű harsány én-kultusza bizonyult hatékonyabb fegyvernek (legalább is rövid távon), míg a „magyar élet” ábrázolásának súlyát (és terhét) ma kezdjük igazán érezni. Nietzsche hatása tehát bátorította a szubjektum szerepének és az individualitás méltóságának a felmutatását. Ezt maga Ady is felismerte, elismerte, sőt hangoztatta. Nem gondolkodóként, netán esztétaként ragadta meg a filozófus a költőt, hanem prófétaként (az Imigyen szóla Zarathusztra című Nietzsche-művet bizonyosan többször is elolvasta), a rokon lélek hevületével. Nagyváradi (szabadkőműves) környezetében sokszor olvasták az akkor kimondottan divatos német szerzőt, s Ady joggal és logikusan azonosíthatta magát a számonkérő próféta-attitűdöt az archetipikus költői magatartással. Az „apollói tisztánlátás” és a „dionüszoszi szenvedély” egyaránt magával ragadta, s tudatosan törekedett arra, hogy lehető összes témájában egy én-képzetű próféta nevében szóljon, mi több, félrehallhatatlanul lázadó emfázist adott neki. (Verseinek drámai karaktere ebből adódik.) Tegyük hozzá: bár a fiatal Németh László helyesen érzékelte Ady magyar voltának tragikumát és mélyen tragikus mivoltának „görög vonásait”, szellemtörténeti magyarázata (amelynek középpontjába a Dionüszosz-élményt állította) hiányosnak bizonyult. Az igazsághoz talán az érett Fülep Lajos járt közelebb, amikor úgy vélte: az Adynál megjelenő tragédia-elv egyetemesebb és egzisztenciális jellegű. A költő őszintén hitt abban, hogy a lét tragikumát csak a vállalt és beteljesített küldetés oldhatja fel (vagy esetleg csupán enyhítheti), s innen humanista meggyőződése: az ember felülkerekedhet saját veleszületett gonoszságán, hübriszén az (ön)pusztítás örök késztetésein, s nemes, szép lehet, a szó erkölcsi értelmében is10. A lírai én profetikus felfogása tehát az áldozatiság dramaturgiáját (és szenvedéstörténetét) implikálja, és Ady - amikor alkotó képességeinek teljes odaadásával, állandó „ megfeszített - ségben” kereste magában az „új” költőt és az „új” költészetet - ilyen „megszentelt” (sőt „felemelt”) 8 Erős Ferenc, Az identitás labirintusai. Narratív konstrukciók és identitás-stratégiák. Jánus/ Osiris, Budapest. 2001.32. 9 Pór Péter, Meditáció egy Ady-redivivus esélyeiről. In: Pór R, Tornyok és tárnák. Tanulmányok a költői teremtés alakzatairól. Kalligram, Pozsony, 2013. 68-69. 10 p('lr Péter, i.m. 66. 247
