Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 31/2. (2015)
Istoria culturii
Az én és a szerep(ek)... Az irodalmi művelődés kétpólusossága, az agrár-vidéki és a polgári-városi művelődési centrumok kialakulása képezte tehát a kiválasztandó és preferálandó irodalmi szerepek társadalmi-kulturális hátterét. A két művelődési pólushoz ugyanis jól meghatározható szerepvárások kötődtek, s az olvasóközönség valósággal sürgette kedvelt hőseinek újbóli megjelenítését. Azok, akiknek a számára a hagyomány egyetemesen élhetőnek tűnt, ennek oltalmazóját a szerény vagyonú de becsületes katonatisztben, kisbirtokosban, közhivatalnokban látták. Azok, akik megérezték e képek és szerepek idillizáló, illuzórikus voltát (és a mögötte meghúzódó társadalmi széthullást is), egy olyan identitásdiskurzust preferáltak, amelynek előterében a polgári kötődésű, integrált, méltóságteljes, önmegvalósító személyiség eszménye állt. Az sem véletlen, hogy ezt többnyire a művész típusában tudták felmutatni, hiszen az viszonylag könnyen vállalhatta önmagát, mint alkotó egyént, s egyértelműen szembeszegülhetett „lehúzó” környezetével, egy olyan cselekvésbeli értékazonosság alapján, amelyet egyébként konzervatív oldalról ekkoriban többnyire fölényesen lemosolyogtak. (Ady Endrének ama jól ismert költői kijelentése, hogy nem kíván „a szürkék hegedőse” lenni, és nincs szüksége „megálmodott álmokra”, sokáig a háborgó lelkületű egyén nagyotmondó megnyilvánulásának tűnt a konzervatív „művelődésforgalmazók” és fogyasztók számára.) Mindennek ellenére a költői géniusznak azt a genuin jogát, hogy lírai énként a szenvedés alanyának szerepében lépjen fel, sem a századfordulós Budapesten, sem más „polgári fészkekben” nem illett kétségbevonni* 5. A konzervatív és a modernista tábor között volt átjárás, sőt a két elv akár egyazon költői énen belül is vitázhatott egymással. Nem véletlen, hogy Gyáni Gábor éppen Adyt idézi, aki Városos Magyarország című cikkében széttéphetetlen összefüggést lát város és vidék között, egymásra utaltságot és sorsszerű, végzetes kiegészítőlegességet. A város a jelen, a vidék a múlt értékrendszerét képviseli, és a jövő elképzelhetetlen anélkül, hogy szerves kapcsolatukat feltételeznénk. Ady költő- és költészetképzete végül is jól megfér a fogalmilag átértelmezett magyar közösség új alapjára helyezett nemzeti identitással. (Annak ellenére, hogy Ady nemcsak a magyar modernitás, hanem a magyar identitásválság nagy hatású költője is, akinek a művészetét az identitás-probléma talán a legmélyebben és a legfájdalmasabban meghatározta.) Ady számára ugyanis - többféle markáns szerepválasztása ellenére - alapvető kérdés volt és maradt: kicsoda ő valójában, s mi az oka sajátos „küldetéses” énjének? Miért ő, az „utolsó magyar”, legszilajabb „ostorozója fajtájának”, s ha igen, akkor miért hordozója minden apró tettében is a „magyar fátumnak”? S valóban, Ady művészete éppoly talányos, mint személyisége, hiszen költészete egyszerre szólaltatta meg a konzervatívok számára oly botrányos modern életérzést (a kor irodalmában erősen formabontónak számító stíluseszközök felhasználásával), valamint a nemzeti és politikai elkötelezettség prófétikus attitűdjét. Adynak ez a kettős szerepvállalása egyszerre irányult a parasztságot ajnározó, közben a vidéket tönkretevő „humbugnacionalisták” és egész városrészeket vásárló, közben „bűnre csábító” „újmagyarok” ellen. A bűnnek és a bűntudatnak egyébként nagyon is fontos helye volt Ady magyarságképében. Amikor Magyarországot „kis félszeg, nyomorék országnak” látta, ebben benne voltak gyermek- és ifjúkori élményei, de felnőttkori társadalmi tapasztalatai is. Mondani sem kell, hogy ezek nem a társadalomtudós racionalizmuson átszűrt, „objektivizált” tapasztalatai voltak, hanem egy olyan művész élményei és emlékei, aki hangsúlyozottan nemzeti látószöge miatt mindezt a történetiség horizontjába helyezte. Ennek a távlatiságnak az axiológiai összetevői 2000.1.50-52. 5 „Les artists et les intellectuels de la capitale austrichienne ont traversé une douloureuse et profunde crise d’identité liée â l’instabilité et â la fragilité de ce moi subjectif désormais privé de son fondement rationel...” - írja Jacques Le Rider. (Modernité viennoise et crises de Videntité. PUF, Paris, 1990.11.) Le Rider szerint az identitásválság hátterében az individuum „védekező nárcizmusa” állt, amely képes volt kifejleszteni ugyanabban a személyiségben (például Wittgensteinban) a morális miszticizmust és a legmagasabb rendű racionális-intellektuális igényeket. Ugyanerről régebben: Alan Janik-Stephen Toulmin, Wittgenstein’s Vienna. 1972. 245
