Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 31/2. (2015)
Istoria culturii
Kereskényi Sándor másik felétől, ahol még nem került sor erre a fúzióra.) A magyar nemzetállam-építés dinamikája azonban a századfordulón kritikus szakaszába érkezett, ekkor ugyanis az etnikai nemzetfogalom kezdte kiszorítani az állam történelmi tradíciójára alapozott nemzetfogalmat. A 19. század végén a liberális alkotmányosság még megszentelt történelmi örökségnek számított, ám ez a mind agreszszívabbá váló etnikai nacionalizmussal szemben egyre inkább defenzívába szorult. Ennek a jele volt az is, hogy a liberalizmus és nacionalizmus kiegyezés utáni szövetségének megannyi áldását élvező Budapest (és vele a nemzetfejlődés „kozmopolita” alternatívája) egyre erőteljesebb támadások középpontjába került. A liberalizmussal szembeni gyanakvást növelte a következményének gondolt etnikai, felekezeti és kulturális sokszínűség (és az általa gerjesztett feszültség), s míg a neokonzervativizmus égisze alatt nyílt formában feltört az antiszemitizmusba burkolt modernitáskritika, addig az egyre karakteresebb polgári mentalitás az „úr-ellenességet” írta zászlajára, miközben átfogó reformokat sürgetett és a modernizmussal kacérkodott2. S míg a keményvonalas konzervatívok számára Budapest már az 1900-as évek elején „dekadens város” volt (később „a bűnös város”), a polgári nyilvánosságban kezdett gyökeret verni (nyilván elsősorban francia mintára) a dekadens gondolkodás- és magatartásformák dicsőítése (vagy legalábbis elismerése és felértékelése), a dekadencia egyfajta „méltóságteljes” kultusza. A párizsi (esetleg berlini vagy müncheni, netán bécsi) dekadensek nyomába szegődő „magyar betegek” és hanyatlók, az érzékenység és a kifinomultság megtestesítőiként a „hullás hőseinek” és az „újjászületés bajnokainak” érezhették magukat. Hozzájuk képest az „egészségesek”, az „életerősek” tűntek olyanoknak, mint akik valójában a „haladás”, a „fejlődés” otromba kerékkötői3. A hagyomány és az újítás harca már évtizedek óta folyt a kultúra és az irodalom területén, s ez a harc hovatovább kétpólusúvá tette a kor irodalmi művelődését is. A modernitásból mindkét oldalon (noha más-más módon) hasznot húztak ugyan, de míg az egyik oldal a modernizmus csökönyös dezavuálásával legitimálta magát, a másik a maga és a nemzet ősellenségeit a haladás-ideológiák megkérdőjelezőiben látta (a „progresszívek” lekicsinylőiben). Két nagy olvasótábor keletkezett: az első az alacsonyabb intellektualitású (és modernitású) vidéki városok vagy falvak dzsentri-beállítottságú hivatalnoki, illetve birtokosi köreiben (valamint a hozzájuk hasonulni kívánó alsó-középosztályban), a második a nagyvárosok polgárságának (felső középosztály, kereskedői és pénzügyi csoportok, lázadó lateinerek) és a vidéki elitértelmiségnek a körében. Az első középpontjában Herczeg Ferenc lapja, az Üj Idők állt, kiadói stratégiájának a lényege pedig az volt, hogy a hagyományt viszonylag problémamentesnek, mindenképpen folytatandónak mutassa. A konzervatív, nemzeti tradíciójú, történeti és társasági irodalmat (főleg regényt és novellát) igyekezett úgy „korszerűvé hangolni”, hogy a kisvárosi vagy vidéki élet „meghitt mozzanatait” többnyire családi-házassági-szerelmi bonyodalmak megoldására redukálja, kibékítően, kellő szentimentalizmussal és megbocsájtó komikummal. (Ami társadalombírálatot mégis felmutatott, azt is lényegében az egyéninek értelmezett alkati torzulásokkal magyarázta). A másik központ Kis József A Hét című lapja volt - a magyar művelődési modernizmus előtörténetének műhelye, s mint ilyen elsősorban az elemzés és a vallomás műfajainak ötvözője (az irodalmi szintű művelődési-társadalmi publicisztika bátorítója és természetesen az egyelőre visszafogott hagyománykritika ösztönzője), a polgári mentalitás immár következetes képviselője. Ez a mentalitás elsősorban fokozott alanyiságával, a társadalmi szubjektum bátor belső ábrázolásával tűnt ki, s gyakori műfaji átcsapásaival a líra javára. A mi világával szembeállította az én világát, s vállalta azt, hogy nyíltan szól a személyiség otthontalanságáról. Alaptémájává vált a közösségi kötelékek válsága, s ezzel megelőlegezte a 20. század elején induló Nyugat nagy irodalmi és kulturális áttörésének szemléleti vonásait4. 2 Gyáni, i.m. 135-136. 3 Gyáni Gábor, Fin de siécle-történetírás. In: Gyáni G.: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág, Budapest, 2000.31. 4 Németh G. Béla, A kiegyezés kori Magyarország művelődéstörténeti körképe (1867-1900 között). Literatura, 244
