Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 30/2. (2014)
Istoria culturii
Kereskényi Sándor Közösségélmény: család és társadalom Mégsem a torony.lett Ady költészetének legismertebb, leghatásosabb létszimbóluma, hanem a puszta, amelynek nyomasztó közelségét naponta észlelhette a szülői házból, s amely „magyar ugarként” vonult be lírájába, majd irodalomtörténetünkbe. A ma is jobbára megműveletlenül álló, délkeleti-északnyugati fekvésű jókora földdarab elvadult terméketlenségével a mezőgazdálkodói életforma meddőségét, a megművelő erőfeszítések hiábavalóságát sugallhatta már a gyermek Adynak is. S nemcsak a föld termésre való képtelensége, hanem a rajta vegetáló emberi élet távlattalansága is riaszthatta, nemkülönben a falu embereinek tehetetlen, sokszor önpusztító elkeseredése. A fiatal Ady a századvég vérmes tiszántúli patriótái között nőtt fel. Nagykárolyt és környékét ugyan többnyire sváb telepesek lakták, de a hangadó a megyeházát éberen őrző dzsentri volt. A magukat csaknem mind magyaroknak valló polgárok, tisztviselők, román kereskedők és parasztok, netán a zsidók afféle megtűrt helyzetben éltek. A társadalmi hierarchiát jól tükrözi a nagykárolyi templomok képe. A nagy és díszes katolikus templommal szemben ott húzódott a jóval szerényebb református templom, aztán átellenben a görög katolikus és görög-keleti, no meg a zsinagóga, amely előtt olykor kaftános és tincses zsidók nyüzsögtek. Ady diákbérleményének meglehetős közelségében állt, a Zöldfa utcában, a Kaffka árvaszéki ülnök tekintélyes háza (az iskolatársak által sokszor meglesett Margit otthona), valamint Madzsar postamesternek (József nevű fia későbben Jászi Oszkár sógora lett) kecses kúriája, illetve a görög katolikus román papnak, Marchiş úrnak (Otília nevű lányát a költő majdan Itókának fogja nevezni) a zord parókiája. A kisvárost az öröknek látszó Károlyi-hitbizomány, a Bagossyak, a Bogák, a Nagygyőriek, a Pappok és a Szendreyek jelesei uralták. Magatartásuk etnokulturális és mentalitásbeli modellként szolgált mindazok számára, akik hű és jó magyarként akarták megmutatni magukat Nagykárolyban. Valami radikális demokratizmus, esetleg antifeudális ellenzékiség ebben a közegben ugyan bajosan bontakozhatott volna ki.11 Ady kezdettől viszolygott azoktól, akik a hazafiságot a gomblyukukban viselték. Katolikus környezetben igyekezett meghúzni magát, reformátusok között azonban azonnal versengeni kezdett, amikor pedig Zilahon, az önképzőköri választáson mégis alulmaradt - egy ügyes dzsentri fiúval és klikkjével szemben - , akkor barátaival (a hasonlóan koldus-nemes Teleky Endrével és a zsidó Friedmann Tiborral együtt) beült egy kiskocsmába, s kezdte nyakalni a jó szilágysági bort, majd az asztalra borulva húzatta a prímással a keservest. A marginális értelmiségi önsirató-öntemető magatartásformája tehát, már az egészen fiatal Adyt jellemezte, aki hamar szembesült azzal a felismeréssel, hogy a szembenállás majdnem mindig kívülállást is jelent - különösen egy olyan világban, ahol az úri osztály monopolizálhatja a hazafiságot, és különféle önös törekvéseit nemzetiszínű zászlóba burkolhatja (Király István). Az Új versek előtti első két kötet „családversei” (A műhelyben, Haza, Mesét mondok, A múltak álmán, Itthon, Temetetlenül) egyértelműen azt a - még lelkifurdalásba burkolt - nyomasztó elégedetlenséget vagy inkább „riadt szorongást” (Ranschburg Jenő) tükrözik. Ady esetében ugyanis már 6-7 éves korától megállapítható egyfajta negatív pszichés diszpozíció, amely leginkább a prepubertás depresszióval rokon. Ez a „napóleoni betegség” - fő tünete a társak közti elvegyülés képtelensége és a kiválás útjainak ösztönös keresése11 12 - minduntalan megnyilvánul Érmindszenten és Érkáváson is. Nagykárolyban oszlik valamelyest (talán mert leplezni kell) - Zilahon azonban újra feltör. Ekkor „dolgoz ki” Ady önmaga számára egy különös „terápiát” (ami talán eltanult és öröklött is egyben): a társas italozás „csoportterápiáját”. Ez az ősi szorongásűző módszer ideiglenesen nála is beválik, balszerencséjére azonban hosszú távon csak növeli azt a „metafizikai nyomást”, amelyet úgyszólván születése óta észlel. Az érmindszenti élet szellemi szűkössége, „parokializmusa”13, (belterjes szemléleti süppedsége, önelégült és önigazoló, kisszerűségében örökké nagyzoló) korlátoltsága alighanem végig determinálja Ady mentalitását. Ez az élmény - mint egyre nyomasztóbb emlék - kíséri egész életén át, s rányomja bélyegét a halállal való korai szembesülésére is. Soha ilyen szép nem volt a magyarság. Ennyi Isten nem ült még egy Siont, Ennyi törvény nem volt, hogy meg ne tartsák. 11 Bóka László, Ady Endre pályakezdése. Bevezetés az Ady-kérdésbe. Bp„ 1955. 26. 12 Derrida, Jacques, Az el-különbözödés. In: Bacsó Bélafszerk.): im. 43-46. 13 Cornea Andrei, Turnirul khazar. Buc., 1997. 9-18. 166
