Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 30/2. (2014)
Istoria culturii
A történelem templomai... eddigiektől különböző lírai ontológia keretében. Petőfi szülőföldje például gyöngéd szeretettel felidézett paradicsomi táj, ahol minden jó és szép, mi több, minden igaz kiapadhatatlan forrása is, olyan önazonosság megalapozója, amely a legrettentőbb erőpróbák idején is valóságos „morális életbiztosítás”. Arany szülőföldje viszont a történelem megértésének, a legfelsőbb értelemben vett ismeretének érzelmi és tudati kerete - a hely ahonnan a költő géniusza méltán származtathatja magát, archimédeszi pont, amelyben állva egyszerre csak megvilágosodik a magyar történelem kusza összevisszaságának rendező elve.4 Adynak ilyesmi sajnos nem adatott meg. Ő szülőföldjén nem az örök béke felsejlő távlatát tapasztalja, hanem az egymással hadakozó apró érdekek kisszerű pörlekedését. Egyébként nemcsak a templom van túl közel a Kós Károly által oly érzékletesen lerajzolt kisnemesi törpekúriához, hanem a temető is. S e szó: temető, az Új versek megjelenése után költészetének kulcsszavává válik. Először még egy família hanyatlásának szomorú szimbóluma, majd egy társadalmi réteg sorsának frappáns kifejezője, utoljára pedig egyszerűen csak „a magyar Temető”. S a templom és a temető között kinyílik a puszta világának kapuja - az utak pedig, sokszor úgy tűnik - sehová sem vezetnek.5 A temető tere tehát a szent és a profán kitüntetett találkozási helye a gyermek Ady számára. Magyarságszemléletét meghatározó módon éli meg ezt a közelséget6 - és az nem csupán tudati fejlődésének válik jelentős elemévé, hanem már korai költészetének is. Tér és idő modellszerűen fonódott össze ebben a szakralizált temető-élményben, mint igazi locus perenus: az egyetlen hely, ahol az öröklét földi lehetetlensége, reményének evilági hiábavalósága csakugyan megtapasztalható. A szülői ház kicsinyke területe azonban a profán valódi alakváltozata volt - hármas tagoltságával éppenhogy életteret nyújtott a benne lakozó hét személynek.7 A tér horizontális szerkezetére nehezedő idő vertikalitását leginkább a református templom tornya szemléltethette - Ady egész költészetét befolyásoló módon, mintegy a testalakítás-szállásépítésuniverzumalkotás hármasságának paradigmájaként.8 A torony - egyébként annyi Ady- vers jelentéstani középpontjaként - úgy vonult be költészetébe, mint diadalmas ontológiai centrum, azaz nem csupán a világmegismerés vagy a világmagyarázat, hanem magának a világ létezésének a centruma. Az imago mundi közepeként, vagy inkább az axis mundi metszéspontjaként, föld és ég között, a torony parancsolt a térnek és dacolt az idővel. Ugyanis a parancsolás alkati vágya, a derű érzelmi ihletése, a felemelkedés motívuma, egyszóval: az önépítés, az önmegvalósítás igénye legyűrhetetlen (úgyszólván elemi) erővel kért szót már a gyermek korai világérzékelésében, egzisztenciális tájékozódásában, tudásában, hitkeresésében.9 Mint afféle posztromantikusnak, ez áll önkifejezése, otthon-választása, sokszor hatásvadász, a francia szimbolizmust főleg a képszerkesztés külsőségeiben utánzó metafora-keresései mögött.10 Érdekes módon a nagybányai festőiskola preimpresszionista kezdeti szakaszában ugyanígy jelentkezik a szimbólumhasználat szecessziós felületessége, látomás- és látványközpontúsága, olyannyira, hogy Hollóssy Simon egyes tájképeit méltán szokták hasonlítani az Új versek mesterkélt, az alkotói szubjektum erőteljes érvényesítésére törekvő tájszemléletéhez. Kétségkívül közös bennük az alanyi túldimenzionáltság kompenzatórikus jellege, valamint az, hogy mindkét alkotó számára meghatározónak bizonyult a Nietzschével való találkozás radikalizáló élménye. (Hollóssynál ez a német filozófus kedvelt festője, az újra felfedezett Claude Lorrain felé fordulásban nyilvánul meg, Adynál viszont a Baudelaire-alakzatok lelkiismeretes használatában.) Természetesen Hollóssy és Ady tájélménye mégis közelebb áll a szimbolizmus előtti művészi ontológiák szemléletmódjához. Ady költői torony-kultusza például közvetlenül kapcsolódik Arany János, és még inkább Komjáthy Jenő, illetve Reviczky Gyula tájábrázolásának torony-mozzanataihoz. Legbensőségesebb kapcsolata azonban ezúttal is Vajda Jánossal van - az ő alanyiságra kihegyezett megszemélyesítés- és metafora-használatával rokonítható leginkább. 4 Szegedy-Maszák Mihály, Ady Endre szimbolizmusa és ófrancia költészet. In: Minta a szőnyegen. Bp., 1987.124-161. 5 Kenyeres Zoltán, Ady Endre. Bp., 1997. 61. Innen a romantikus, egycentrumú én-ideál rehabilítálási kísérlete Adynál, de csak a néha groteszk módon túlhangsúlyozott személyiségig jut el. 6 Uő. 67-68. A temető a romantika költészetének egyik fő motívuma volt, a parnasszianizmus és a korai szimbolizmus is élt vele, Mailemé azonban már kevésbé. Adynál közvetlenül Verlaine hatása érződik. 7 Kós Károly, Erdély története. Kolozsvár, 1932. 179. (Lásd: Függelék). 8 Pór Péter, „Szimbólumoknak volt a szeretője”. In: Tornyok és tárnák. Tanulmányok a költői teremtés alakzatairól. Pozsony, 2013. 86-87. 9 Eliade, Mircea, Sacrul şi profanul. Buc. 1995.29. 10 Danto, Arthur, Metafora, kifejezés, stílus. In: Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Bp. 1992., 129-168. 165
