Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 30/2. (2014)
Istoria culturii
Kereskényi Sándor Érdekes módon még a szülőföldjéhez közelinek számító Zilahon is igen erős honvágy gyötörte. Noha Érmindszenten - különösen nagykárolyi iskoláséveinek értelemtágító felismerései után - immár kamaszkorától „megtűrtként”, mint „egy előkelő, s ezért gyanús számkivetett”, úgy élt. Ez a sajátos ellentmondás talán lényegi vonása egyébként is összetett szülőföldélményének. Hiszen otthon viszonylag keveset tartózkodott - már kisiskolás korában a szomszédos Érkávásra járt - életének első tíz éve mégis döntőnek bizonyult társadalom- és történelemszemléletének megformálódásában. Különösen maradandó hatást gyakoroltak rá a szülőházhoz egyébként közeli református templomban szerzett különféle benyomásai. Az alábbiakban leginkább ezekből kiindulva vizsgálom Ady szülőföldélményét, illetve azt a költői kísérletét, hogy ezt az élményt irodalmunk fejlődését nagyban meghatározó lírájának egyfajta antropológiai és ontológiai középpontjává tegye. A látás, a láttatás, az értés és a megértés fenomenológiai módján, létre hozva a dolgok már-már elfeledett igazság-összefüggéseit. Tájélmény: tér és idő 19. századi költőink közül Petőfi Sándor poétikai létszemlélete állt a legközelebb a felvilágosodás, illetve a francia forradalom által megnyitott ontológiai horizonthoz, míg Arany János inkább az angol-német misztikus-romantikus létfelfogás felé hajlott. így Petőfi híres és méltán népszerű tájleíró költészetében egy hangsúlyozottan optimista antropológia tükröződött, ellentétben Arany szorongással teli, már-már ősi félelmeket felidéző komor tájköltészetével. Legmesszebb talán Madách jutott - számára a mégoly idilli tájban is a természet bosszúra éhes szelleme bujkált, mindig valami romboló kitörésre készen. Ennek a szemléletmódnak egyfajta leágazása Vajda János rossz Hőérzetekkel, sejtelmekkel telített táj ábrázolása, amelyet Ady már kezdő költőként tudatosan követett, sőt utánzóit1. Ady tájleíró költészetében az áttörést a „létesítő látás” (Kulcsár Szabó Ernő) felé a Vízió a lápon című, sokat idézett vers jelentette. A bizonyítottan alkoholmámorban fogant költemény egyszerre kötődik a Még egyszer (1903) című kötet látomásszerű verseihez (e kötetben A lápon címmel szerepel), másrészt azonban kísérteties hasonlóságot mutat az Új versek (1906) immár hangütő első darabjaival (A vár fehér asszonya, A tó nevetett, Vén faun üzenete, A Tisza-parton, A lelkek temetője). A láp, mint földrajzi jelenség, kétségkívül szorongásos gyermekkori emlék felidéződésének allegóriája (a Még egyszeriben), míg a lápba vizionált sorstragikumot betetőző önpusztítás-narratíva már létszimbólum (az Új versekben), jellegzetes szövődménye a „magyar ugar” világában kibontakozó, fátumszerű helyzeteknek, eseményeknek. Ilyen értelemben A lápon még (legalábbis poétikai funkciója szerint) Vajdára emlékeztető, kicsit morbid tájleíró vers, afféle posztromantikus lírai beszély. A teljesen azonos szövegű Vízió a lápon azonban szinte a poésie noir felé mutat, az Új versek kontextusában az amor fati balladás programversének számít. A költői dekórum ugyan a régi - ami pedig újnak tűnik az egyébként változatlan szövegben (A csókok átka és Az én menyasszonyom szomszédságában) az a pusztulás, pontosabban az önpusztítás határozott igenlése, egy olyan hatalom akarása, amelyet (nagyon nietzschei módon) a magát felsőbbrendűnek érző, de marginalizált személyiség bármikor saját megalázó léte megsemmisítésére fordíthat1 2 3. Kétségkívül 1900 és 1905 között Ady ön- és világszemlélete sokat változott. Erre a változásra azonban a költő már 1898 óta készen állt - lelkileg és művészileg. Ügy is mondhatnánk, ez a változás esztétikai és morális - mint a kiútkeresés és a probléma-megoldás „integráló horizontja” - immár be volt kódolva alkati és jellembeli fejlődésébe. Azóta, hogy édesapjával való ismételt összetűzései nyomán - lelkifurdalással ugyan de elég határozottan - szakított azzal a sorsképlettel, amelyet szülőföldjének társadalmi viszonyai, családi háttere és történelmi hivatása róttak volna rá. Ady ezekkel a szerepkínálatokkal 1898 után már csak feltételes módban tudott számolni, miközben egy tudathasadásos kettősség uralkodott el gondolkodásán: kisnemesi sorsának büszke igenlése és a magyar nemesi értelmiség vidéki létfeltételeinek radikális tagadásad A rászabott sorsképlettel való ádáz küzdelemben óriási szerepet kapott szülőföldélménye, az élmény átpoétizálása, pontosabban a szülőföld tér- és időviszonyainak át- és újragondolása egy minden 1 Tamás Attila, Értékteremtők nyomában. Művek, irányzatok, elméleti kérdések. Debrecen, 1994.261-279. 2 Kulcsár Szabó Ernő, Az „én” utópiája és létesülése. Ady Endre avagy egy hatástörténeti metalepszis nyomában. In: Irodalom és hermeneutika. Bp., 2000. 148-169. 3 H. Nagy Péter, A vár fehér asszonya. In: Ady-kollázs. Kalligram, Pozsony, 2003,13-42. Az integráló horizont kérdéséhez: Jauss, Hans-Robert, Studien zum Epochwandel der ästhetischen Moderne. Frankfurt a.M.1989. 164
