Porumbăcean, Claudiu et al. (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 29/2. (2013)
Istoria culturii
költészete felvázolja a lehetséges okokat, határozott választ azonban nem kínál az olvasónak. Válasz dolgában sokkal egyértelműbbnek, nyíltabbnak tűnik Szilágyi Domokos létköltészete. O ugyanis a morálfilozófiák gyámkodását végleg elutasítva szembesíti olvasóját a legszorongatóbb egzisztenciális dilemmákkal, illetve ideológiai csapdahelyzetekkel. Egy poéta doctus szépségeszménye Ha Páskándi Géza költészetét elsősorban a neoavantgard felfedezésének identitáserősítő élménye hatja át, akkor Szilágyi Domokos fáradt, lemondó szkepszissel, sőt némi undorral lép túl a „nagy formabontások” és a „polgárpukkasztó szellemjátékok” lelkesült, termő és teremtő hangulatán. Művészetszemléletéről találóan írja Cs. Gyimesi Éva: felfogásában az értelmiség nagy részének sőt magának az értelemnek az abszurd drámája jelentkezik.6 Szilágyi Domokos ugyanis valóban a modern és a posztmodern látásmód és formavilág közötti átmenet (vagy inkább: ütközés) el- és végigszenvedő je. Nála az avantgárd, neoexpresszionista, beat-hangütésű, kiáltás-típusú alkotói radikalizmus egy akkor még szokadan érték- és formapolifónia sokrétűségével vagy éppen diffúziójával keveredik. A spontaneitás, a szimultanizmus, az improvizáció, a mellérendelés, a töredékesség, a heterogenitás mind-mind ott van költészetében. Ez a költészet azonban elsősorban a hiány költészete. Egy tudós és tudatos gesztus ez az alkotó részéről, egy igazi poéta doctus tollából, aki fel- és elismeri a vállalható hit fájó, megalázó és pusztító hiányát. Ellentétben Páskándival — aki nem tudja és nem is akarja az elsősorban etnospecifikus közösségiségbe vetett hitét felszámolni - Szilágyi Domokos fokozatosan és öngyötrő kritikával fordul el mindenfajta közösségeszménytől. Kezdődik ez a hegeli-marxi történelem-teleológia kollektivitás-fogalmával. S betetőződik azzal, hogy Szilágyi az etnokulturális közösség alapelemét, a családot veszi kíméleden kritikájának górcsöve alá, majd szinte diadalittasan demitizálja (Takarják be nagyapáéi) Ez a szenvedélyesen antihumanista és antifeminista kifakadás jelzi, hogy a költő leszámol az egyéneket összekötő gyöngéd szálak illúziójával, sőt feltételezi, hogy az emberi egyedek között csupán látszólag és ideiglenesen lehetnek lényegesnek tűnő kötelékek. A lényeg az egyedben van, alig kommunikálhatóan és nagyon törékenyül. (Az Öregek könyve félelmetesen nagyszabású monumentuma ennek a posztmodern individualitás-felfogásnak.) A világtörténelem tehát - bármennyire meghökkentően hangozzék is ez mindenfajta kollektivizmus elkötelezett képviselői számára — nem nagyszerű summázata, hanem csupán kicsiny töredéke annak a sok-sok egyéni értéknek, amely e tragikus folyamatban némának maradni és végleg elveszni kényszerül. Az individuumok lelki börtönében pusztulnak el a legnagyszerűbb dolgok, melyek számára zord végzetüknél fogva nincs megváltás és nincs menekvés. Ebben a szörnyű világban a szépség nem lehet más, mint csalóka, hazug, olcsó vigasz a szenvedőnek. A művészi szép látszólag kapaszkodót nyújt a szembeszegüléshez, de éppen a szenvedés álságos átstilizálásával hamisítja meg annak antropológiai értelmét és torzítja el létének igazságát. Mint láttuk, Páskándi Gézánál a szépség nagy mértékben függ a szent ontológiai princípiumától, amennyiben ez utóbbi elrejtheteüen fényként járja át az értelemre vágyakozó emberi világot. Ez egyúttal azt is sejteti, hogy Páskándi soha nem tudott elszakadni a klasszikus filozófiai gondolkodás teleológia-központúságától, s az ehhez rendelhető esztétikum-felfogástól. (Ezzel magyarázható, hogy pályájának utolsó szakaszában a „történelmi értelem” helyét a „nemzeti értelem” vette át.) A természeti szükségszerűségből önmagát kimunkáló emberi nem szabadsága apró egyéni szabadságokból épült fel - az idej ében felismert egyetemes szükségszerűség racionalizáló távlatában. Páskándi alkotói szándéka — drámai ellentétben a Szilágyi Domokoséval — egyéni és közösségi értékek művészi megbékítésére irányult. Szilágyi szerint más az alkotói szándék és megint csak másak az alkotás kulturális következményei — a művészet pedig, akarata ellenére, a hazugság örökös voltát konszolidálja. 6 Cs. Gyimesi Éva, Alom értelemről. Szilágyi Domokos lírai létértelmespse. Bukarest, 1990, 14 o. A S^ent és a S%ép... 235
