Virag, Paula (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 27/2. (2011)
A. Istorie-cultură-artă
Kereskényi Sándor A neostrukturalizmustól az új historizmusig A hermeneutika és a dekonstrukció viszonyában csupán látszólagosnak tekinthetjük a választás kényszerét. Ha a két alapállás nem összeegyeztethető, márpedig a tapasztalat ezt mutatja, a magyar irodalomtudományban sem lesz az. Ugyanakkor egyes határozott vélekedésekkel ellentétben változatlanul differenciált és bonyolult diszciplínának tekinthetjük az irodalomtudományt, olyannak, amelyet sosem meríthet ki -és nem is helyettesíthet - egyetlen szemléleti-módszertani irányzat, netán egyetlen kivételezett tudományos beszédmód.28 Leszögezendő még, hogy a sokat vitatott hatástörténeti vizsgálódások is indokoltak, s ha olykor ellenszenvet váltanak ki, annak nem a kutatási irányban, hanem másban rejlenek az okai. A dekonstrukkcióelméleti beállítottságnak is vannak érdemei az elmúlt három, Magyarországon pedig az elmúlt egy évtizedben, Egyéb, korábban kialakult szemléletmódok további fenntartása és érvényesülése, valamint a magyar irodalomkutatásban még nem mutatkozó vizsgálatok, nem befogadáscentrikus módszerek megjelenése is a szakterület érdeke. A különféle kutatói preferenciákat igen egyszerűen abból a bonyolult jelenségvilágból kiindulva méltányolhatjuk, amelyet az irodalom mint nyelv, művészet, tudomány, intézményrendszer, kultúra jelent. Kétségtelen, hogy sem a hermeneutika, sem a dekonstrució nem illetékes azon összefüggések feltárásában, amelyeket például az „új historizmus" (new historicism) vizsgál, vagy remélhetőleg hamarosan vizsgálni fog a magyar kultúra kontextusában is. A neostrukturalizmus elemzésmodelljei elsősorban az Ady-vers formális szerkezetével foglalkoztak, s ezen a szférán csak a dekonstrukciós olvasat interpretációja lépett túl. Ezzel szemben az újhistorizmus megközelítési kísérletei - abból kiindulva, hogy az irodalomtörténeti tények és jelenségek maguk is textuálisak, azaz interpretatívak - igyekezett mentalitástörténeti összefüggésbe helyezni az Ady-szövegeket, illetve az Adyval kapcsolatos irodalomtörténeti narratívákat. így aztán az is elmondható, hogy a különféle neostrukturalista elemzések formális Ady-olvasata és az újhistorizmus szövegértelmezései szerencsésen kiegészítik egymást.29 A posztmodem „irodalomtudomány-csinálás” kihívásának igazi célpontja természetesen az akadémiai diskurzus. A posztmodem elemzés ugyanis mindig önelemzés is - ezért tesz (eddig ismeretlen öniróniával) olyan éles különbséget a feltételezett és a megtörtént, illetve a tapasztalt és a valóságos között. Egyrészt a posztmodem elképzelhetetlen a heideggeri létfilozófiai megalapozás nélkül, másrészt nem teljesíthető ki anélkül, hogy ne mennénk végig a Husserl által megjelölt ismeretfilozófiai labirintus útvesztőin. Ez a kettősség - a posztmodemben rejlő elméleti és módszertani buktatókon kívül - fontos kultúrpolitikai következményekkel jár. Jó példa erre a posztmodem Ady-recepció eddigi története. Az ideológiátlanítás hevében az Ady-értelmezések eszmetörténetileg ugyancsak korlátozott, ám tudományosan mégis egészen új formái kristályosodtak ki. Úgy tűnik azonban, hogy a posztmodern tudománycsinálás legjellemzőbb vonása nem annyira a poetológiai elemzés „forradalmi megújításában” áll, hanem sokkal inkább az intézménybeli és az intézmények közötti hatalmi viszonyok újrarendezésében.30 Ilyen értelemben pedig elmondható, hogy a posztmodern Ady-recepció híven tükrözi az „új irodalmi céh” önigazolási törekvéseit, valamint azt is, hogy mennyire nehéz valóban új tudományos megoldásokat találni a költői műalkotásnak mint kulturális jelenségszférának a mélyreható megközelítésére. Mi következik mindebből a hazai irodalomtudományi dialógus esélyeire nézve? Ha létezne tökéletesen megbízható felmérés a magyar irodalomtudomány erőforrásairól és eredményeiről, akkor nagyon valószínű, hogy a tehetség, műveltség, tudás, felkészültség, sokoldalúság rovataiban megjelenő adatok sokkal több elsőrangú publikációt előlegeznének meg, mint amennyi ténylegesen megvalósul. Ezt kifejezetten a szakmai dialógus hiányának tulajdoníthatjuk.31 Az eredmények azért nem állnak összhangban a lehetőségekkel, dialógus talán azért nincs, mert jelentős, kollektív bizalomdeficittel kell számolnunk, valamint hiányzik az egymással való szolidaritás és az egymás iránti figyelem. Jósnak kellene lenni ahhoz, hogy az ember nyilatkozni merjen, változik-e valami 28Thomka Beáta: A posztmodem literatúra természetrajza. Akadémiai, Bp., 1994. 2l,Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata. Jelenkor, Pécs, 1994. 17-19., Kiss Gábor Zoltán: „Ördögűzés-kritika”. Az újhistorizmus a kritikai csatamezőn. Literatura, 1998. 2. 133-146., valamint Kabdebó Lóránt: Elveszett otthonok. Csokonai, Debrecen, 2003. 117. 30Connor, Steven: Cultura postmodemă. Polirom, Iaşi, 1998. 27. 31Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Seneca, Bp., 1997. 272-277. 88
