Virag, Paula (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 26/2. (2010)
A. Istorie
Kereskényi Sándor Mára már egyre világosabb, hogy a „nemzetben való gondolkodás” korántsem a 18-19. század szülötte, és még kevésbbé tekinthető a modemitás egyik biztos ismérvének. Mind bizonyosabbnak látszik, hogy a „nemzeti gondolat” inkább afféle „premodern” jelenség, azaz egy körülírható későközépkori szellemi beállítódás, amely szorosan összefügg a különböző vallásmegújító képzetekkel, törekvésekkel, illetve egy új közösségtípus kialakításának elméleti és intézményes igényével. Ennek már csupán következménye a reneszánsz és a reformáció - az emberi szubjektum, az alkotó egyéniség előtérbe kerülése, valamint önképzésének lényegessé válása. Párhuzamosan zajlik a bibliai alapú vallásosság és az anyanyelvű egyházi-világi irodalom minden addigit fölülmúló gyorsaságú elterjedése.1 Ahhoz, hogy a közösségi azonosságtudat és a szubjektum önképzése társadalmi összefüggéseiben kibontakozhassék, elengedhetetlen feltétel az ismert nacionalizmuskutató, Emest Gellner által hangsúlyozott „közösségi olvasás”, pontosabban az egyéni sorsfelfogás és a közösségi fátum értékkoordinátáinak lassú és végleges egymásra vetülése, amelyet Benedict Anderson még a 80-as évek elején íródott úttörő munkájában az „elképzelt közösségek” eszmekörének nevezett.2 Az anyanyelvű írásbeliség elterjedése tette képessé a társadalom tagjait arra, hogy olyan közösségként is értelmezni tudják magukat, amely egyelőre csupán a képzeletükben létezett. A „print capitalism”, illetve a „print nationalism” képzetét - mint arra Adrian Hastings figyelmeztetett - Gellner átvette és továbbfejlesztette, anélkül azonban, hogy számot vetett volna azzal, hogy már a 16. században erőteljesen megugrott a nyomtatott könyvek száma, egyébként éppen azért, mert erre fokozott igény jelentkezett.3 Itt érdemes még Peter Burke egyik meghatározásánál elidőzni. Szerinte a közösség fogalma sok tekintetben átfedi az azonosság(tudat) és a kultúra fogalmát. A nyelv ugynis (és legmívesebb formája, az irodalom még inkább) segít kifejezni a szolidaritás érzését, ám mégsem azonos azzal. Az egyének egyszerre többirányú együttérzést fejezhetnek ki, mindig ugyanannak a nyelvnek a segítségével. Ez voltaképpen azt jelenti, hogy egyszerre tartozhatnak és tartoznak is több különböző közösséghez, a fogalom földrajzi és történelmi értelmében. A kiscsoportos, tájhazai, szakmai és vallási közösségek időnként konfliktusba kerülnek egymással, és ezeknek a konfliktusoknak megint csak ugyanazon nyelv a közvetítője. Másrészt a közösségi azonosságtudat már nemzettudatként felfogható premodem formája nem csupán nyelvi-textuális, azaz szövegképző esemény. A „történelem textualizálásának” és a „szövegek historizálásának” kiazmusával ikonikusan jelölt újhistorizmus szerint az irodalom kulturális vezérszerepének éppen az a fő oka, hogy erőteljes minőségi specifikuma ellenére és mellett szétválaszthatatlanul kapcsolódik más művelődési szerkezetekhez is. A textualizáció hosszmetszetben mindig intertextualizáció, keresztmetszetben pedig mindenhol hipertextualizáció. Vagyis a nemzet nyelvi megképződése a különböző szellemi indíttatású írott szövegekben nem pusztán átvettátalakított fikciós narratíva, amely „mimetikusan reflektál” egy adott társadalmi valóságra. Ellenkezőleg, nem csupán alakító, hanem még inkább alkotó praxis formájában kötődik a A történelmi szubjektum önképzése Izrael mint a magyar azonosságtudat narratív toposza 1 Gellner, 1997; Smith, 1998. : Anderson, 2006. 3 Hastings, 1997. p. 5-34; Scholz, 2000. p. 61-70. 4 Burke, 2004.p. 5-6. Satu Mare - Studii şi Comunicări, nr. XXVI / II, 2010
