Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 25/2. (2008)
A. Istorie
Forstenheizler Csilla tartsanak.” A jövőre nézve pedig megszabja, hogy „a Korcsmárosok hellyes mértékei a Tizedbeli Tanátsos Petsétjével időről időre meg pecsételtessenek.”56 Székesfehérváron, a mértékrendszer használata már a korai gyakorlatban stabilizálódott, a magisztrátus már 1770-ben azt jelentette a helytartótanácsnak, hogy régi időtől fogva használják a pozsonyi mérőt „száraz és folyékony dolgok mérésére”. Ennek ellenére, az italmérés során történő visszaélések itt sem lehettek ismeretlenek, hiszen 1808-ban a tanács azzal a felhívással fordult a kádárokhoz, hogy pontos mértékű és nagyságú hordókat készítsenek, a rossz mértéket ugyanis a kocsmárosok nem hagyják kihasználatlanul.57 A Borbírói Hivatal mindenkor szemfülesen ügyelt arra, hogy a helyi termésű boroknak ne teremtsen konkurenciát, emiatt amúgy is a cívisek „erősen protestáltak volna”58. Csak abban az esetben hagyták jóvá a város területén kívüli borok behozatalát, ha a rossz termés miatt, nem volt elegendő elmérendő bor a kocsmákban, vagyis „mikor a Városnak a félékre szüksége lészen”.59 Engedelmet kellett kérni a tanácstól saját használatra behozandó idegen bor esetén is, ez alól még a város elöljárói sem élveztek mentességet. így Papolczy Csórja József főbírónak is 1822-ben be kellett jelentenie a tanácsban, hogy a maga számára egy hordó idegen óbort akar hozatni.60 Hasonlóan járnak el Cseresznyés Sámuel professzor és Joó Gábor jegyző urak, amikor az általuk Szakaszon vásárolt 200 köböl bornak, városba hozatala miatt folyamodnak engedélyért a városi tanácshoz.61 Volt azonban eset arra is, hogy „előre való jelentés és engedelem nélkül” hoztak be a lakosok bort a városba s ezzel vétettek a „város rendtartásai ellen”, ahogyan Vurok György 1822-ben. Mulasztását azzal próbálta helyrehozni, hogy azt nem a maga, hanem mostoha fia számára hozta, aki a római katolikus gimnáziumban professzor. A bort „megrendelő” professzor pedig azzal érvelvén, hogy ő „jelentéssel nem tartozik”, kimentette vád alá került mostoha apját a kényelmetlen helyzetből, aki tettéért mindössze „meg dorgáltatott” és a figyelmét felhívták arra, hogy: „jövendőre a Városi Rendtartásokéhoz alkalmaztassa magát.”62 Annak érdekében, hogy még jobban ki tudják szűrni az idegen hegyen termett borokat, elrendelik, hogy a tizedbeli tanácsosok az esküdtekkel együtt saját hatókörzetüket „íidörül tidöre ... meg járván, az ángária alatt ki tett czégéreket írják öszve és az el mérés végett ki tett Borokat ki használván egy úttal azt is vizsgálják meg, hogy a tulajdon Boraikat árulják é vagy sem, azon esetben pedig ha mástul vették, kitül vették, járjanak végére, melyhez képest az idegen Hegyi Borokk bé hozatalának és mérettetésének leg kisebb gyanúja esetében környtilállásos vizsgálatot tévén annak minémüségéről Tudósítást tégyenek.”63 Minden esztendőben, egy negyedévnyi ideig, a polgároknak jogukban állt saját házuknál, iccénként, de kizárólagosan csak az általuk termelt bort értékesíteni. Ezt nevezték az „ángária idejének” és az italmérésnek ezen fajtáját purger-kocsmának. Ilyenkor az alkalmi eladóvá vált lakosság kötelessége volt, cégéren megjelölni az eladásra kínált bor származását, azaz bizonyítani a saját tulajdont. Ezt is megpróbálták kijátszani az élelmesebb és merészebb lakosok, a tanács gyakori ellenőrzése miatt azonban nagy volt a lebukás veszélye. Léderer Antalt és Farkas Mihályt is sikerült leleplezni, akik bár „nem Polgárok, czégért dugtak ki”, s faggatásuk során „az első megvallotta, hogy Papp Andrásné borát két hétig, a második pedig Endrédy Gábor úr borát állandóul mérte.”64 Debrecen városában a bormérés a lakosság egyik fő foglalkozása volt. A polgárok befizetendő adójuk arányában mérhettek ki bort, mégpedig minden adóba fizetett forint egy cseber bor kóstálására jogosította fel őket, a felső határ, amit erre a rendszabályra hivatkozva el lehetett adni 50 cseber volt.65 56 Uo. 1819/227 169 p. 57 Kállay István: A városi önkormányzat hatásköre Magyarországon 1686-1848. Budapest, 1989. Akadémiai K.. 70-71 p. 58 Jenei György: i. m. 59 p. 5 ’ KL: Tanácsi Jegyzőkönyv 1825 / 266 206 p. 60 Uo. 1822 / 248 Í48 p. 61 Uo. 1825/266 178 p. 62 Uo. 1822/248 65 p.;74p. 63 Uo. 1822/248 147 p. 64 Uo. 1828/283 12 p. 65 Csizmadia Andor: i. m.. 57 p. 60
