Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 25/2. (2008)
A. Istorie
Élve a kocsmáltatás jogával -„hogy az italmérés fenn ne akadjon” -Következésképpen Szatmárnémetiben, a két városrészen, 20 fölöttire tehető a kocsmák száma. Ez sok volt-e vagy kevés, nézőpont kérdése és a bortermésé, annyi azonban bizonyos, hogy Debrecenben már jó pár évtizeddel korábban, pontosan 1773-ban ugyanennyi csapszéken méreti a város saját borát.27 28 29 Lemaradt azonban a „kocsmanyitási versenyben” Szeged városa mivel itt 1724-ben csak 10 ilyen létesítményről tudunk.30 Ilyen szép számmal fenntartott kocsmákban italt kimérő személyzetre is szükség volt, s mert a „kocsmárosok változtatásának ideje az eddig volt szokás szerént” minden év május elseje volt,31 ahogy közeledik ez a kijelölt időpont, szinte elárasztják a város vezetőit a korcsmáros jelöltek instanciái. Döntő hányadukban ürességben levő helyekre pályáznak, mint Veres Mihály, Jászter László és Kónya István, akik 1807-ben a Kontz ház csaplárosi állására vetették szemüket.32 Kocsmárosságtól önként senki nem akart megválni, előfordult azonban, hogy más kocsmában szerették volna a gyarapodás lehetőségét megragadni. Ilyen céljai voltak Koós Mártonnak is, de nem kedvezett neki a szerencse, mivel az általa óhajtott németi „Kis Hídi” kocsmába több alkalmazottra nem volt szükség. Egyedül a nem túl ígéretes nevet viselő „Koplaló” kocsmában lett volna számára hely, de arról meg ő nyilatkozott úgy, hogy „el nem fogadhattya,”33így hát maradt minden a régiben. Olyan is volt, hogy egyes személyek saját házuknál akartak ilyen jellegű helyiséget kialakítani, ahol a város italait mérhessék. A „Nemes Kommunitás” annak függvényében hozta meg döntéseit, hogy szükségesnek látta-e a környék italozó helyeinek „szaporodását” vagy sem, de nem ez volt az egyetlen tényező, amit figyelembe vettek. Kiválló példa erre Madarasi János esete, mivel kérésének teljesítésében „kivált képpen azon akadályt látván, hogy a Jelentőnek azon Házaihoz, melyben a Korcsmát nyitni szándékozik különös Pintzéje nintsen, mely szerént a Város italait a tulajdon italaival egy Pintzében kellene tartani, mely a Kocsmáltatás szisztémájával egybe nem férhető környülállás, azért annak tekintetéből a kérésnek hely nem adattatik.”34 Viszont elnéző volt a városi tanács a szabályszegő Soós Jánossal, akit rajtakapván, hogy: „a Város Kocsmárolási Jussa mellett maga égett Borát árulta” ugyan első ízben kitett állásából, de hajlandó volt büntetése lerovása után adni neki egy másik esélyt mint csapiáros, elismervén: „igaz az, hogy jól administrált” és előrevetítve, hogy: „azon a részen korcsma nem lévén, az által a tilalmas Korcsmák meg fognak szorítódni, nem ellenzi azt, hogy ismét Korcsmáros légyen.”35 Kocsmákat nem csak működésre jogosítottak fel, hanem ezzel ellentétes irányban bezárásra is ítéltek. A külső tanács 1828-ban két kocsmának is ilyen sorsot szánt. A Csapó utczai kocsma eladását azért kezdeményezi, mert: „elavult és a tűz veszedelmének is ki van tétetve”. A Katona utczán található italozó hely rendeltetését azért akarja megváltoztatni, mert az épületre szüksége van, azt vagy a római katolikus kántornak vagy a katonatiszteknek készítené elő kvártélyul.36 A kocsmárosok kihágásaival szemben nem voltak mindig ilyen elnézőek a borbírók. Horváth Jánosnak, aki 200 forinttal adós maradt az elmért italokért a városnak, nem kegyelmeztek meg, nem is tehették, hiszen az volt a törvény, hogy amint a csaplárosok „50 frtal fejebb adósok maradnak azonnal szolgálattyokból el mozdíttassanak”. A főügyész és a borbírák, a volt csaplárossal együtt a bevett szokás szerint megjelentek a helyszínen, hogy: „mind ez idáig általa el méretett Italokról végső számvetést tégyenek, a nálla található tele Hordókat vegyék által, a félben levőket fel bontatván, Ittzénként méressék ki; kész pénzek ha mellyek vágynak nálla azokat általa a Cassába fizettessék be.”37 Ugyanilyen körültekintően jártak el az illetékesek Remek András, a Vámhídnál levő kocsmáros ügyében is. Ellene az volt a feladott panasz, hogy meggybort kevert a rendes borhoz és ezt adta el. Arra a lényeges kérdésre, hogy miért folyamodott ilyen cselhez, azzal vágta ki magát, hogy: „a 27 Megj: ezek többsége akár a fentiekkel is egybeeshetett. 28 Jenei György: i. m. 20 p. 29 Csobán Endre (főszerk.): i. m. 114 p. 30 Reizner János: i.m. 3 köt. 125 p. 31 KL: Tanácsi Jegyzőkönyv. 1830 / 295 92 p. 32 KL: Tanácsi Jegyzőkönyv. 1807 / 150 96 p. 33 Uo. 1822 / 266 40 p 34 Uo. 1828/283 21-22 p. 35 Uo. 1830/295 192 p. 36 Uo. 1828 /283 36-37 p. 37 KL: Tanácsi Jegyzőkönyv. 1813 / 186 39 p. 57
