Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări. Seria istorie-etnografie-artă 17-21/2. (2000-2004)
C. Artă
Ajánlások epy új korszerű Popp Aurél monográfiához 361 Dehát megszoktuk, hogy Kelet- és Közép-Európa térségében valamennyi európai művészettörténeti változás némi fáziseltolódással érvényesül. De abszolút szeccessziós jelenség az a kifejezésbeli módszerként, strukturális elemként is kimutatható célzatosság, vagy talán ösztönösség (?) amiként minden emberi megnyilvánulásban a hősi/hősies vonást emelte ki, vagyis az embert szenvedései és ereje felfokozásával isteníti. Innen (és nem a reneszánszból) a legnagyobb lendületben való ábrázolás elve (gondoljunk a Király bikák verekszenek állat-, vagy a Fadöntő képek emberalakjaira!). És innen az a finom, alig követhető áttűnés a szeccessziós rajzi duktus uralta grafikái meghatározottságtól az expresszionista festőiségbe. Nem utolsó sorban az a "grafizmus" is alapos vizsgálatot igényel, hiszen egy korabeli cikkében Lyka Károly - fronton működő haditudósító művészek tevékenységét véve alapul - az Osztrák-Magyar Monarchia akkori két legbravúrosabb rajzolójaként említette Márton Ferencet és Popp Aurélt. Rajzaiban, metszeteiben, még öregkori, történelmi kompozícióvázlataiban is a szeccessziós kor minden megelőző kortól elszakadni kívánó szeszélyes duktusa is tetten érhető, s nemcsak a sokat reprodukált, tehát közismert néhány grafikai műben — 1911-es Önarcképe, Anya gyermekkel, A kapitalista ipar, Uram vedd el Tőlem a keserű poharat, vázlat a Szibériai temetés-hez, stb. — hanem mondhatni valamennyi rajzában és metszetében. (Nem igen írtuk le Ferdinand Hodler és Oscar Kokoschka nevét művészetével kapcsolatosan, pedig nem ártana az általuk képviselt emberábrázolási modellekkel is összevetni Popp Aurél figurativ mitológiáját.) Ami pedig expresszionizmusát illeti, akármilyen különös, nem nyugat-európai útjainak a művészeti élményeiben kell keresni a kulcsot, hanem nagybányai kapcsolatában. Paul Constantin már említett, 1972-ben megjelent könyvében határozottan rátapint pályaképének nagybányai rétegére, majd Almási Tibor külön tanulmányt szentel Popp Aurél Nagybányán és Felsőbányán eltöltött éveinek és képeinek a Nagybányai festészet a neósok felléptétől 1944-ig című 1992-ben, Miskolcon rendezett kiállítás antológia jellegű katalógusában. Úgy gondolom ezeknek a kutatási eredményeknek és gondolatoknak a folytatásában hangzik el jelen tanácskozásunk Almási-előadása, ezért e tekintetben neki adnám át a szót. Pusztán annak a látszólagos önellentmondásnak a feloldására tennék kísérletet, ami Popp Aurélnak a nagybányai festőiskola jelentőségét lebecsülő írásbeli és szóbeli kijelentései és harsogó nagybányaisága között feszül. A művész általában minden rokonságot tagadott valamennyi kortárs irányzattal vagy személyiséggel. Nagybányával pedig igazából csak akkor ismerkedett meg, amikor ott sem Réti, Hollósy, Iványi Grünwaid, Ferenczy Károly és Thorma János finom naturalizmusa uralkodott, hanem a neósok forradalma. Amikor Nagybányát tagadta, mindig az ő fiatalkorában már túlhaladott festőstílust tagadta, abba viszont, amit a nyugatot járt neosók honosítottak meg a Kereszthegy alatt, szó nélkül bekapcsolódott, anélkül, hogy tudta volna: ez a modernség is elképzelheteden lett volna Kelet- Magyarországon Czóbel, Kmetty, Boromisza Tibor, Ziffer, Klein, Jándi és a többiek nélkül. Nem ártana azonban egy új fogalmat is körülírni Popp Aurél festészetével kapcsolatban. Annak a couleur local-nak a zamatát, illatát, légkörét, amivel szűkebb pátriájánakű, a Partiumnak állít emléket. Az Avas, Máramaros, Szamoshát, Érmellék, le Biharig kitűnő kismestereket táplált, telített, lelkesített igen finom impresszionisztikus és posztimpresszionista motívumokkal, hangulatokkal, légköri- és fényjelenségekkel (most csak példaként említeném az ugyancsak szatmári Litteczky Endrét, Tóth Gyulát, a közben Pestre távozott Zolnay Gézát, Ócsvár Rezsőt, a fiatalabbak közül Olajos Bélát, Szatmári Ágnest, s ugyanúgy Nagykároly és Nagyvárad térségének nem egy festőjét); de — már csak rendkívüli tehetségénél fogva - senki olyan festői Partiumot nem teremtett, mint éppen ő. Summa summarum: egy új Popp Aurél-monográfiában a narratív, elirodalmiasított, elszociologizált pályaképet fel kell váltania a korszerű szakmai életmű-elemzésnek. 4. Ám ha Popp Aurél emberi személyiségéből, jellemképéből igyekeztünk kikövetkeztetni, levezetni, magyarázni az őt ért stiláris hatások illetve ösztönös szemléleti azonosulások logikáját és szálait — végezetül az életmű összetettségéből, gazdag színképéből és persze minden fajta portalanító, megújító elemzésből is szükségszerűen kirajzolódó eszmei-szellemi-társadalmi-művészetszeretői értékeiből újra vissza kell kötnünk a szálakat ahhoz a sajátos kiildetéstudatho% amely valóban (mint tanácskozásunk témájában megfogalmazódott) a kor, az ő kora töltött meg tartalommal, s ki kell hangsúlyoznunk e küldetéstudatnak azon elemeit, amelyek a művész korabeliségét, hűségét saját kora problémáihoz máig érvényes korszerűséggel ruházzák fel. Sajnálnám ha egyesekben visszatetszést keltenék, de nyíltan ki kell mondanom: e korszerűség kapcsán Popp Aurél erdélyiség és demokrááa eszményére gondolok. A két fogalom ma is elválaszthatatlan
