Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări 15-16. (1998-1999)
Artă şi etnografie
Varga Imre - a dogmákat lazító szobrász Tóth Zoltán Egyéni látásmód, sajátos ábrázolás, gazdag technikai módszertár és hallatlanul mély művészi élményvilág - summa summarum ezek a Varga-életpálya minősítő jelzői... az emberközelség égisze alatt. Művei emberközpontúságának elsődleges magyarázatát a munkásságára mindvégig jellemző figurális ábrázoláson túl a megjelenítés "hogyanja" adja. Szobrai szinte kivétel nélkül: variációk az Emberre; nagybetűs kiemelésemet az a szimbolista -Ady-s hangulat és lendület igazolja, amit a művész 1976-os vallomásából kiéreztem: "Ismeijük meg magunkat, és ismerjük meg jól. Ilymód megismerjük világunkat. Teljesíthetetlenül nagy program. Tudom, hogy ez az út végtelen, hogy erőim fogyatékosak, hogy utat keresve gyakran tévedek, mentse tetteimet a szándék, a vélt jóra való igyekezet és az, hogy tévedéseiben, esetleges eredményeiben is egyetlen tárgya az ember." Varga Imre az egyetemesség igényével alkot s ezt az igényt érezni ki munkáiból, melyek fényévnyi távolságra vannak attól a kétségbeesett művész-betegségtől minek "alkoss-újat-mindenáron" a neve. Ez esetben nem beszélhetünk ilyenszerű fennakadásról ( e tekintetben "görcsoldónak" is mondhatnám az ún. Varga-hatást! ). Lírai jegyek itt a tragikus és groteszk összekapcsolásával válnak eggyé. Általuk a művész úgy szól hozzánk, hogy a megélt vagy meg nem élt társadalmi problémák, a hétköznapjainkon jóval túlnövő megrázkódtatások "történelmi tényként" való bemutatása mellett hatását kivetíti mikrovilágunkra is, felmutatva a társadalmi történések személyes vonatkozásait, a "törések" napjainkig húzódó többé vagy kevésbé hegesedett nyomvonalait. Varga Imre több művében keres választ arra, hogyan éli meg a mindennapok embere a rendkívüli szituációkat, a teljes emberségét próbára tevő történelmi pillanatokat. Ezekben az ábrázolásokban egyaránt megtalálhatjuk a brutalitásnak kiszolgáltatott, önnön szándékától függetlenül hőssé magasztosult emberrel való azonosulást, a megrendült tisztelet hangját névtelen hősiességük iránt s ugyanakkor a brutalitás makacsul ismétlődő bemutatásával kiáltva teszi felelőssé az embert a csonka hősök sorozatáért. Ezen utóbbi sorokban felbukkanó elemek Varga életének egy-egy állomását is jelenthetnék: bár tehetsége nemcsak hamar megmutatkozott, hanem korán fel is figyeltek rá ( tizenhárom éves korában már kiállították egy festményét Párizsban ), mégis - a háború miatt!! - csak 1950-ben lesz a Képzőművészeti Főiskola hallgatója a szobrász szakon. A hat év egyetem után 33 évesen lép a magyar képzőművészek soraiba. Szívós kitartó munkával dolgozott, talán épp a Madách-patetikum jegyében "Ember küzdj és bízva bízzál!'" A "hegesztő szobrász" titulustól a Munkácsy-dij III. fokozatáig (1969) illetve az 1973-ban kapott Kossuth-díjig az egyéni hangkeresésnek, a tövisekkel teletűzdelt művésszé érés lehetett szemtanúja a magyar képzőművészvilág meg a közönség - aki elsőnek volt hivatott elismerésével megkoszorúzni a szobrászt, vagy pálcát tömi a feje fölött. Mindez azért, mert Varga elsősorban nekik alkot és szobrainak valós értékét az ő reagálásukból méri le. Varga szobrai magyarázat nélkül is érthetőek, sőt: közérthetóek. Ezt a kifejezést, bár a szobrászok jó része becsmérlőnek tartaná, Varga Imre művekkel vállalja, mert irtózik a rejtélytől. Szobraival hatni akar, nemcsak érzelmeket kiváltani, hanem olyan 1 Madách. 1965. Bronz. 78 cm. Kiscelli Múzeum SATU MARE. STUDII ŞI COMUNICĂRI, XV-XV1, 1998-1999.
