Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări 13. (1996)
Cultură şi civilizaţie
277 A Hám János féle konviktust 1858-tól vezették a jezsuiták, kezdetben 25 tanulót helyeztek el és neveltek, 1860-tól 35-öt (elemistát is). A bentlakás szűkössé vált, ezért 1862-ben kibővítették (a következő évektől 63 - 65 tanuló lakta, egy évtized múltán újabb álatakítások révén 80 fiú befogadására tették alkalmassá). A konviktusba nemcsak tanulni vágyó diákok kerültek, hanem olyanok is, akik nehezen bírták a fegyelmet, a tanulást, esetenként erkölcsileg is veszélyt jelentettek társaikra. A jezsuiták erős kézzel, de mégis atyai megértéssel ránevelték növendékeiket a munkára, az önképzésre. Elismeréssel és jutalmazással ösztönözték a diákokat a jobb munkára, de magukra vállalták a rostálás nem népszerű feladatát is. Sok szülő csodát várt a jezsuitáktól, az a téves elképzelés vezette őket, hogy a tehetségtelenből tehetségest, rakoncátlanból mintagyermeket varázsolhatnak. Gondot okozott persze az is, hogy a nevelők nem tudtak magyarul, s az is, hogy a konviktusban lakók és a gimnáziumban tanuló városiak nevelésében nem érvényesült egységes eljárás. A konviktusban lakó tanulókat nevelőik (P. Fialla János, P. Bóta Ernő, P. Loboda József) négyszemközti megbeszéléseken igazságosan, megértőén, kedvesen irányították, állandó felügyelet alatt tartották, apai szigorral tanulásra szorították. A bentlakásban a diákok a szülők kérésére minden vasárnap az előadás művészetét gyakorolták. Munkájuk eredményességét, hatékonységét jelezte, hogy eredményeiket látva, megtapasztalva, nem katolikusok is a jezsuiták kezére akarták bízni gyermekeiket. Az atyák arra is törekedtek, hogy minél több szegény fiú tanulását lehetővé tegyék. Ezt szolgálta a 20-30 szegény sorú városi diák (az ún. juszkulisták) konviktusi étkeztetése is. A tanulókkal folytatott megbeszéléseiken a pályaválasztás egyéni gondjaival, kérdéseivel is foglalkoztak. Úgy értékelték, hogy a korhangulat a kálvinista városban is immár másként tekint rájuk, ugyanis megyedszázaddal korábban, a városban állomásozó katonaság főparancsnoka kijelentette, hogy ő azért ellensége a jezsuitáknak, mert a modern korban az így szokás. A közvéleményt nemcsak nevelési eredményeik befolyásolták kedvezően, hanem közérdekű, a város javát szolgáló munkájuk is. (Így az egyik atya a város levegőjét megmételyező, két mocsár lecsapolásához szélmotorhajtotta vízszivattyút szerkesztett.) A jezsuita atyák a diákok tanulásra késztetésén kívül lelkileg kiművelt, erkölcsileg helytálló fiatalok nevelésére törekedtek. E célt szolgált a Mária Kongregáció alapítása (1863), amely egyesületnek tevékenysége a Szűzanya bensőséges tiszteletén alapult. (Később, 1866-ban, megalapították az iparosok Mária Kongregációját is, 1913-ban pedig az értelmiségiekét. Az iparosoké néhány év múlva feloszlott, az értelmiségieké a világháborút követően sorvadt el). Alighanem a szatmári konviktus volt az első a múlt századbeli Magyarországon, amelyben a háromnapos zárt diák-lelkigyakorlatot rendezték. (A kezdeményezés állandósult, minden tanévben nagyhéten). A jezsuita atyák munkakörébe tartozott a környékbeli plébániákon (és Nagykárolyban is), valamint (nagyböjtben, kétszer) a székesegyházban megszervezett missziók és (3-5-8 napos) lelkigyakorlatok tartása (1908-ig 643-at, 1909-1922 között 354-et tartottak). A szatmári irgalmasnővérek pasztorálása, az intézetükben tanuló lányok és nővérek kórházában lévő betegek lelki gondozása két pátert kötött le, s ez — a jezsuiták kis létszáma miatt — külső lelkipásztori munkájukat korlátozta. Minthogy Jézus Társasága nem tartotta munkakörébe tartozónak a szerzetesnővérek pasztorálását, ezért ezt a tevékenységét fokozatosan minimálisra csökkentették. A Jézus Társasága szatmári megtelepedésekor készült székhelyük (házuk) és iskolájuk a mai Kálvária-tamplom területén állott (ahol valamikor a vár főépületei álltak, középen a mesterséges domb emelkedett, erről nyúlt magasba az őrtorony). A jezsuiták épületében lakott Hám János püspök, amíg székhelyét az új püspöki palotába át nem tette. A régi rendházat a hozzá tartozó nagy kerttel Haas püspök bízta ismét a jezsuitákra, egyben a gyakorlatilag gazdátlan, romlásnak indult kápolnát (és az arra lakó katolikusok
