Ciubotă, Viorel (szerk.): Satu Mare. Studii şi comunicări 11-12. (1994-1995)
Etnografie
NÉPI ÉPÍTKEZÉS a tövisháton vasile ŞIPOŞ I. A Tövisháthoz tartozó falvakban is, mint bárhol egyébként, az építkezést főként földrajzi és természeti tényezők határozták meg, de hozzájárultak szemléleti és szubjektív szempontok is. Ha alaposabban szemügyre vesszük a tövisháti falvakat, könnyen megállapíthatjuk, hogy fekvésük valamelyik körkörös (görög színházra emlékeztető) domb alsóbb oldalán található, közel ugyan a völgyben fekvő folyóhoz, de biztonságos magasban az esetleges árvízzel szemben. A házakat az utcára merőlegesen építették, nagyrészt domb irányába s még most is sok áll a régi építkezés példányaként, hisz egyik legelmaradottabb vidéke a Szilágyságnak. Egymás között gyalog, esetleg szekérrel közlekednek, de Szér, Sámson, Lele, Erked, Magyarbaksa (ahol már csak 2 személy van református) amolyan végállomások, ahonnan csak visszafelé lehet indulni. Építkezésben, öltözködésben, munkaeszközök készítésében, szellemiségben, a legszembetűnőbb vonás a következetes puritánság, pragmatikus szemléletmód, a tudatosan egyszerűségre való törekvés. Ez annak is betudható, hogy a XX. század közepéig szinte kizárólagosan református települések voltak a Tövisháton. II. Mint már említettük, a házakat merőlegesen építették a főút irányába s egyik portát a másiktól a ház és a melléképületek hosszában vesszőből vagy napraforgó kóróból font kerítéssel, a kerteket legtöbb esetben élőkerítéssel választottak el egymástól, melyeket egyesek tavaszonként metszettek, mások nem, de mindenkinek a kertjében sok volt a diófa és főként a szilvafa. Természetesen a régebbi házak mind egyszintesek voltak, alacsonyak, előbb zsúpfedelesek, majd cseréppel fedettek, s ez nem is lehetett másképp, hiányzott a magas fenyő és a kemény, esőnek ellenálló kló'. Építkezni azonban kellett s így a vidék bükk- és tölgyfaerdejében nőtt fákat termelték ki és használták magán- és középületeknél is. Időrendiségben ezért a fából, fából és sárból, fából és nádból készült épületek az elsők, a haranglábakat, a templomtornyokat, házak fedőszékeit kivétel nélkül fából készítették. Ha ehhez még hozzátesszük azt is, hogy a mostani, még álló tövisháti kőtemplomok (kivétel Hadad) nagy része 1840—1900 között épült, érthető a fa fontossága az építkezésben, s az is, hogy honnan a sok ács, a fafaragáshoz értő ember. Minden hagyományosan beépített telken (1. sz. rajz) volt egy lakóház, ólak az állatok számára (disznó és tehén), szárnyasok számára egymásra épített ketrecek, legtöbb esetben az udvar első részében egy kút és a vályú. A kút azért került az udvar első részére, mert domb irányába építettek, ott lévén a porta legalacsonyabb pontja, ott volt esély, hogy vizet találjanak. Régente nem volt kút minden telken, inkább az alacsonyan fekvő portákon, egy-egy faluban kevesebb mint 10 kút, híresebb
