Szatmári Hírlap, 1918. július-december (27. évfolyam, 27-51. szám)
1918-10-03 / 40. szám
hatalmasodott volna el annyira, ha mindenki megszívlelné az évszázadokon át bevált idevonatkozó keresztény tanításokat. Most látszik meg igazán, hogy a ka- tholicizmusban rejlő erkölcsi erő nélkül pusztulás támad mindenütt, gyökeresen védekezni a pusztulás ellen nem tudunk s nélküle védekezve, tssupán félmunkát végzünk. Ragadja meg hát mindenki azt a kezet, amely átsegít bennünket a bajokon s a jövő nemzedéket is megerősíti, ellenállóvá tsszi a reá várakozó nagy feladatokra. 2 ' . I Hazaárulás. Nemcsak a cseh-tótok teszik ezt, mikor idegen légiókba állva ellenünk harcolnak; nemcsak a magyar állam- eszme ellenségei hazaárulók, akik titkon, vagy nyíltan az ellenséggel tartanak s velük egy követ fújnak. Politikai és katonai téren kívül egy uj neme burjánzott fel most a .hazaárulásnak, amely gazdasági dolgokban bénítja meg az ország erejét és gyengíti a nemzetet. Az árdrágítók ezek, akikről mindenki beszól s tehetetlen velük szemben, mintha szennyes ár önténé el a világot és senkisem tudná gátak közé szorítani. A bécsi árvizsgáló bizottság elnöke már nyíltan kimondja a szót, hogy törvényt kell hozni a lelketlen kufárszellem ellen és ténykedésüket hazaárulásnak bélyegezzük. Most látott napvilágot az igazságügyminiszter rendeíete is, amely szigorúan lép fel az árdrágítók ellen és bűnös üzelmeiket azonnali megtorlás végett minden esetben a bíróság Jcörébe utalja és fegy- bázzal sújtja. Gyökeresebb orvoslásról lévén szó, hogy1 íelszisszentek erre! Egyes újságcikkekben arról elmélkednek, hogy az illegális kereskedelem s a dugott áru hallatlan áraival minő áldás az országra. Az Istenért, ne tegyék hűvösre az uzsorásokat, mert ki fogja akkor a szükségletet kielégíteni ? Sötét képet festenek arról, hogy az államhatalom meglévő szerveivel nem tudja a nagy üzemei fenntartani s a megtorló intézkedéseknek az lesz a következménye, hogy még az a kevés — és ezer más külső és belső tényező. E szerint kapnak ki az emberek egy-egy benyomást és aztán alakítanak, általánositannak. A ki életében pl. sohasem koplalt, az nem fog tiszta, hü képet alkotni magának nemcsak a közkoplalásról, de még a szomszédja koplalásáról sem. Akinek teljes épségében van idege vagy hozzá vasidege van... az sohasem fogja megérteni a mi és más városoknak, vidékeknek vad futását, menekülését. Nagyon érdekes megflgyeléskép’ ajánlkozik pl. az az általános tünet, léiekállapot megfigyelése, mely az emberek arcán, szemében, főleg mosolyában nyilvánul. Mondotta és csökönyösen állította nekem valaki, hogy a háborús időnek még a mosolya sem olyan, mint a békeidőknek. És ez az állítás nem naiv. A lelkiélet, az idegélet változását a mosoly sokkal inkább jelzi nagyon sok*1 szór, mint a szem tekintete. Megállapítható, hogy az emberek nagy-nagy többségének mosolyát bágyadtság, szenvedés és nélkülözés festi alá. A feltörő nevetésben is ott bujkál — a világfájdalom borongása — a világháborúnak mindent átható levegője. Tudunk .nagy úri“ mosolyról. Ismerjük a „farizeusi“ mosolyt. A fölényest, a gőgöst, a huncutot, a démonit.. . Ezek mégis csak mind mosolyok. A háborús mosoly is közéjük tartoz- hatik. Persze, hogy egészen máskép mosois eltűnik a forgalomból, amihez eddig drága pénzen hozzájuthattunk. Mi ez okoskodást sehogysem tudjuk megérteni. Szenvedőleges magatartásnak nincseD létjogosultsága s ha törvényt lehet hozni az uzsora ellen, semmittevés, foglalkozásnélküliség esetén van paragrafus (katonai behívás, kényszermunka például) arra is, hogy az eddigi milliókért olcsóbban dolgozzanak. v ____ „SZATMÁRI HIRLAP“ Hatv ani Béla képkiálliíása. Hatvani Béla tanár, festőművész kép- kiállitásával kettős szempontból foglalkozunk. Egyrészt értékeljük a művész jótékony célját, mely a hadban elesettek özvegyeinek és árváinak segélyezésére szolgáló alapot hívatott gyarapítani. Másrészt tekintetbe vesszük azon kulturális szempontot, melyet a művészi képkiállitás kelt távol a központtól, itt a vidéken. Hatvani Béla tanár és művész képkiál- litása ez utóbbi célt is elérte, nemcsak, az elsőt. Képeinek szemlélete álla! alkalma nyílt a művelt közönségnek esztétikai érzékét ez irányban fejleszteni, művelni. A képek, melyeket a művész vezetése mellett szemléltem, kevés kivétellel tájképek. Az örökszép természet ragadja meg egyéniségét s serkenti alkotásra. Önálló, szabad képzelettel, szép reményre jogosító művészi lendülettel fog munkához. Mint kezdő, először a természet tanulmányozásain alapuló impresszióit iparkodik vásznán megörökíteni. S főként a misztikus világ kapja meg lelkét, mint azt az „Éjjel“, „Alkony“ cimü képein is láthatjuk. Bár a hangulat embere, azárt tökéletes rajzra, határozott körvonalakra törekszik szelíd lágysággal, regényes szürke színekkel. Mint maga mondja, kezdetben inkább rajzoló mint festő s csak idővel a természet mélyebb ismerete után fejlődik igazán festővé. Most már a festő elem; mégpedig az ezerféle fényhatások és színek lesznek nála lyognak az uj milliomosok, a konjunkturások, a páholyokban ülők, az árdrágítók, a telt ka- marásuak, és máskép — a lateiper ember, a szegény asszony, mikor lisztjegyét beváltja és tudja, hogy — ez minden. A mások mosolyának különben reánk gyakorolt hatásában nagyon sbk attól függ . . . mit gondolunk mimagunk ? \ * A néplélek a megérzés biztonságával jellemző nevet tud adni minden időben egyes társadalmi jelenségnek, e jelenségek alakjainak. Egy kipattant szóval — a szeg fejére üt. Mester ebben a találékonyságban. Ebben a szóban van bors, magyar paprika, keserű- mosolygós gúny — és nagy értelem. S ha a maga szókincsével nem bir gyúrni, szikrát csiholni . . . hát inkább kölcsönöz, idegenből vesz. De mindenáron *zó kell neki. A „spicli“ -t az osztrák sógortól vette . ... A „csibész“ pesti. A „rikkancs“, „a mozi“ is. Az „ingyen- élő“ már a néptalajból való. Már régebben gondolkoztam rajta, vájjon miért nem teremnek, pattannak ki a népiélekből a háborús alakokat arconcsapó, szegfejére ütő elnevezések. Imhol elkéstem a kérdés közlésével. A minap egyik fővárosi újság felhozta, hogy „azárdrágítók“-a.t még nem tisztelte meg ayháborusidő őket megillető titulussal, ügy is vanl Miért miért? — kérdeztem. Gyanúm van, hogy azért talán, mert a humorizálni, esufolódni uralkodóvá. („Napsütötte házak, Kilátás a hegyről.) Széles ecsetkezeléssel nem megy a részletekbe, mert nem akar pepecselővé válni, hanem nagy, erőteljes vonásokban a színek összhangján alapuló hatásra törekszik. Bár a természet nagy szeretető teszi alkotóvá, mégsem kapja meg minden apróbb jelenség. S mint a kidolgozásban nem aprólékos, úgy a témában is csak az egész jut nála tárgyilagos s egyéni uralomra. Ember alakot nagy ritkán hoz váss- nára, pedig egyetlen önarcképén is látszik a karakterisztikus vonás, a jellem kidombori- tása iránti érzék. Bár a portré festészetben is helyt áll, mégsem szsreti képeit alakokkal benépesíteni. Azt tartja, hogy a tájképet nem szükséges széppé formálni, szép ez magában véve is, nem kell visszaemlékezésekkel, történeti alakokkal, irodalmi adalékokkal megtölteni, gazdag az magában véve is. Igyekszik szépségeit megérteni, s minden tünékeny változatát megragadni. Ezért nem látunk képein alakokat, csak nagy' ritkán, ezért követi a pointilista irányt is. A természet csodás színes változataival akar hatni s ezért a színeket alkatrészeire bontva, úgy rakja egymás mellé, hogy sem igazi körvonalat, sem határozott színeket nem iátunk, hanem mindent úgy, ahogy azt a napfény hatása láttatja,, feloldva, foltokba tagolva. Ez irány követésére alkalmat ad a virágos tavasz a maga szinpompájával, „Virágzó gyümölcsös, valamint az ősz tarka elhaló faleveleivel. („Ősszel.“) De nemcsak az átmeneti évszakok barátja. Felkeresi a lápok vidékét, a tenger partját, hol a cikázó hullámokban fürdik a színeire bomlott napsugár s ezek megörökítésénél sem lesz erős realistává, csupán kevesebb színnel dolgozik, mint az ideálisták. Ha pedig itt-ott ugrásokat látunk képeiben, ez ugrásokban nem találunk olyan közöket, melyeket a művész kitartó munkája ki ne tudna tölteni. Dr. Tóth József. i __ _ Szatmár-Németi, 1918. október 3. szere tő nép is nyakig benne van az árdrágításban. Kölcsönt-kölesönnel ad vissza. De a szótól tartózkodik, mert maga-magának is tükröt csinálna. Hallottam „konjunkturást — kisasszonyt“, „tésasszonyt“, „nagyságát.“ „Árdrágító zsiványt“, „betyárt“, „háborús pókot“, de nem a nép ajkán. Pedig néplélek ma is van. Csák érzéke, megérzése — lendült, csapott félrecsárak * Emberek az, emberek ma is. Ugyanazok, a kik voltak, voltunk. Csak más lelküséggel-, más megnyilvánulásokkal. Mint a tenger képe, megjelenése, külső és benső hatások alatt más és más jelenséggel hullámzik, terül el előttünk . .. úgy van az emberiség lelke is, lelkének kifejezése, mozdulata is. A tenger tenger marad vad hullámzásaiban, borzalmasságában is. Da nagysága, szépsége, végtelenségének föllebbvalósága, — úgy éreztem a tenger parton — hogy boldogsága is, akkor egész, harmonikus... mikor esöndes, békés; mikor nyugodt méltósággal hordozza terheit, a mivel áldásoknak forrása lesz. így vau az emberiség is. A nemzetek is, az ember maga is. Akkor szép, akkor ragyog keresztül rajta a végtelenség gondolata, lelkiségének tudata... mikor békében ti... Mikor csöpdes, mikor ünnepélyesen hordozgatja életét. i
